évekig és lám visszasodort egy
kósza vihar hozzád sose hittem
volna hogy egyszer még hazatérek
járom az utcáid tereid mind
átalakultak vagy pedig épp én
nem veszem észre önmagamon hogy
más vagyok immár mint ki kamaszként
egykor az első csók örömétől
végigöleltem a fákat a parkban
furcsa szabadság ez nem is értem
hogy mi teremti meg énbennem most
ezt a mosolyt ami boldogságot
tükröz a maszkom: arcom alól is
szépnek akarlak látni ma város
újra szerelmes kiskamasz ébred
bennem olyan más most ez az érzés
hisz tizenegy év hosszú idő volt
visszafogadsz ugye? élni akarlak
mint ki megéli a percet örökké
Illés Zoltán
A vers eredetileg a Spanyolnátha irodalmi, művészeti folyóirat 2008 tavaszi online kiadásában jelent meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése