A villamos, melyen gondolatban ülök,
kanyarodik be az Ócskára, az Ócska alléja, a Rózsa utca felé.
Sokat jártam ide nagyapámmal. Mindig vonzott
a váratlan dolgoknak ez a hatalmas összevisszasága. Mintha egy város kulisszái
mögé tekinthetnék be. Nagyapám praktikus okok miatt is jött. Pl. ő sosem vitte
volna javítóhoz kerékpárját, ha kipukkant a belső. Otthon ragasztgatta. A
boltban már akkor is ragasztókészletet
árultak, ami állt magából a ragasztós tubusból, egy műanyag pipából (ami
teljesen felesleges volt, mert nagyapám mindig ujjbeggyel vitte, érezte föl a ragasztóanyagot), és négy,
foltnak való, gumidarabból. Csakhogy! Nagyszerű foltot lehetett előállítani a
sok régi, megragasztani már nem érdemes gumibelsők feldarabolásából is.
Lumpenek, akik megérdemlik, hogy hó végén száraz kenyeret rágjanak, könnyű
szívvel elmentek a Zrínyi Ilona utcai alkatrészboltba ragasztókészletért, de
nagyapám tudta: ha készletet vesz, a pénz felét, nyolc, de a száguldó árak
miatt, már lassan tíz forintot kidobna felesleges ragasztófoltokra. Nagyapám
erre nem lett volna képes! Levelekkel bombázta a Nyárligeti Napló „Olvasóké a
szó” rovatát, meg a 168 órát (ez akkor még egy rádióműsor volt), meg a Feledy
Péter féle Ablakot, hogy a boltokban miért nem lehet csak úgy magában,
gumibelső ragasztót kapni, de ezek az orgánumok mindenféle nyavalyás
apróságokkal, devizarendeletekkel, kongresszusokkal, rendszerváltással voltak
elfoglalva, sehol nem rezonáltak az ő problémájára. Maradt beszerzési forrásnak
az Ócska. Ha álló nap keresgélt is, ha többször is vissza kellett mennie, ha
néha otthon derült is ki, hogy a ragasztó már annyira régi, hogy semmit nem ér,
mert beszáradt, akkor is csak elérte, hogy ragasztótubust önmagában beszerzett.
Persze sokszor csak társasági életet élni
jött. Az asszonyoktól kérdezgette, ágaskodik-e még az uruk szerszáma, meg hogy
foglaltak-e közös sírhelyet az urukkal, mert úgy – már egy főre számítva –
olcsóbbra jön ki. Egy ’41-ben munkatáborba hurcolt cimborájától megkérdezte: „Na,
megérte annyira várni az oroszokat?”, egy ’51-ben munkatáborba hurcolt
cimborájától megkérdezte: „Na, még mindig várod az angolokat?” Közben, kérdezés
és kérés nélkül le-letépett egy pár szőlőszemet, földobált zsonglőrködést
imitálva egy almát, ami aztán a zsebében kötött ki. (Az Ócska Hatzel tér felé
eső végén zöldséget, gyümölcsöt is árultak.)
Egy alkalommal már vagy háromszor tesszük meg
a nagy kört. (Hatzel tér – Csillag utca – Kéz utca – Rózsa utca.) És az a pont,
ahová mindig visszatérünk: egy gázpalackszerelvény árus standja. Palack nincs a
standon, csak csövek, meg csavarok, meg kampók, meg szétszedett és egyben lévő
gázpalackra szerelhető nyomásmérők. Mondom nagyapámnak, hogy a vezetékes gázt
már az előző évben beszerelték náluk, a nyárikonyhában a spórt meg csakis
hulladék fával fűti, de mérgesen leint. Belekotor újra és újra a térdig érő
limlomba, nézegeti a szerkentyű-részeket, ha valamit eldob, nekilát újra
megkeresni, mindent felforgat. De nem vesz semmit. Hazamegyünk.
Otthon kiáll a nagyszoba közepére, maga mellé
ejti karját, aztán, mintha áram érte volna, elkezd rázkódni. Már megijedek,
hogy baj érte, mikor kiesik valami kabátszárából. Felveszem. Egy rozsdás
fémkarika. Talán ezzel szorítják a nyomásmérő üveglapját a műszerdobozhoz. Akkora,
mint egy befőttes lapka.
– Ez meg minek? – kérdezem meghökkenve.
– Minek? Hát ennyi fantáziád sincs!? Nem
látod, mit lehet belőle csinálni?
Forgatom, nyomogatom, próbálgatom az élét.
– Pogácsát szaggatni?
– Tényleg hülye vagy! Figyelj! Itt szépen
kikalapálom, kiköszörülöm, itt meg marad tompa. Na, megvan már? Príma
konzervnyitó!
– Minek? Van itthon.
– És ha kicsorbul?
– Hozunk a boltból.
– Na és a háborúban? Fognak is akkor azzal
törődni, hogy legyen konzervnyitó!
Nagyapám a sok piaci kacat között előszeretettel
kereste a német gyártmányokat, meg volt győződve róla, hogy a német ipar
termékei verhetetlenek.
Amúgy viszont nem kedvelte a németeket,
főleg, amiért aljasan elbánva, szolgaként tekintettek a magyarokra a fronton. –
A piszok fritzek nekimentek az orosznak, aztán, ha pucolni kellett, minket
vezényeltek ki golyófogónak… – mondogatta. Ebben persze az is benne volt, hogy
ezzel bosszanthatta napkori sváb nagyanyámat.
Nagyapámnak úgy általában sztereotip, rossz
véleménye volt minden népről. A magyarokat is beleszámítva.
Két nép kivételével.
Az angolokat imádta. Egyrészt, mert Engelbert
Humperdinck is angol, akitől pedig, s ezért ölre ment volna, nincs
csodálatosabb énekes a világon, másrészt meg… Nem is tudom, miért. Nyilván,
mert olyan angolok. – Az volt a nagy
cécó, mikor az angolok meg a németek egymásnak estek. A két nagy harcos! Azt
megnéztem volna, hú de megnéztem volna, hú de ott lettem volna a csatornánál! –
mondta sokszor, kezét dörzsölgetve. – Kár, hogy nem az angolok győztek – tette
még hozzá csalódottan, s én nem javítottam ki, mert nagyapám történelmet érintő
kijelentései nem képezhették vita tárgyát. Érezni lehetett szemléletében a
háborús propaganda hatását, mely a németek meghiúsult partraszállási
kísérletét, és a britek sikerét a légtér fölötti ellenőrzés megszerzésében,
valami furmányos logikával mégis német triumfálásnak tüntette föl.
A lengyeleket is kedvelte, mert a lengyel
partizánok különbséget tettek a német és a magyar megszállók között. A
magyarokat nem bántották.
A Kádár rendszerben mindenki a rendszert meg
az oroszokat szidta. Az utóbbiakra nagyapám is tett haragos megjegyzéseket, de
azért mégsem lehet merev russzofóbnak bélyegezni. Gyűlöletének burjánzását
gátolta, hogy élete során néhány orosszal személyes, jó kapcsolatba került.
(Ehhez hozzá kell tenni, hogy ő az oroszokat, beloruszokat és az ukránokat egy
népnek, vagy, szavaival élve, egy fajtának
tartotta.) Kárpátalja visszacsatolása után a határon finánckodott, s tirpák
anyanyelvűként jól megtanult ruszinul, amit a fronton ő is, felettesei is
kihasználtak.
A szomszéd népekhez Trianon alapján
viszonyult. A szlovákokhoz is, mert a nyárligeti tirpákok magyar szemszögből
nézik a dolgokat.
De ha a szerbek kegyetlenkedéseiről, a
románok tolvajlási hajlamáról, a szlovákok együgyűségéről is beszélt, azért
időnként átütött szavain valami józan szegényember-megértés, vagy pánszláv
szimpátia.
Egy nép volt, melynek nem adott felmentést: a
franciáknak. Arca eltorzult az iszonyattól és levegőért kellett kapkodnia, ha
szóba kerültek. (Ami megesett, mert Dezsi nagybátyám első felesége – igaz,
külön-külön is kevert etnikumú szülőktől származóan – Dijonban született.)
A villamos most a Rózsa utcán lépked. Az
Ócska szívében. Lassan. Régebben megesett, hogy egy-egy gyors adásvételt menet
közben bonyolítottak le. Mígnem egy árus keze beleakadt a jármű egyik ablakszegletébe.
Az evangélikus templomnál szedték le szerencsétlent. Csuklótöréssel megúszta.
 |
| (A képet Kustra Gábortól kaptuk.) |
Az Ócska két dolog miatt különleges. Egyrészt
időutazást lehet tenni. Minimum negyven évvel korábbi árucikkek kerülnek ki a
ponyvára. És a dolgoknak lelke van, mint tudjuk! Másrészt találkozhatunk a
hétköznapi, reális abszurddal. Mert az abszurd nem csak a posztmodern
tollforgatók agyszüleménye, nagyon is fölfedezhetjük magunk körül, ha kinyitjuk
szemünket, sőt, ha tágra nyitjuk, még arra is rájöhetünk… Nem! A negatív
gondolatokat száműzöm most, inkább szemügyre veszem kedvenc árusaimat. Mind itt
vannak.
Fél cipős. Fél cipős, nem félcipős! Sokat töprengtem már rajta, kiknek kelhet
fél pár cipő. Féllábúaknak természetesen. Csakhogy Nyárligeten alig van
féllábú. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Bár nyilván nem sokat
mászkálnak, épp a féllábúságuk miatt. Ha viszont nem sokat mászkálnak, cipő se
sok kell nekik. Az lehet, hogy egyesek két többé-kevésbé hasonló cipőt vesznek,
s reszkírozzák, hogy mások ne vegyék észre.
Honnan szerzi készletét az árus? Fél pár
cipőket nem gyártanak. Valószínűleg kidobott cipőpárok használható felei ezek.
Meg kéne kérdezni tőle. Meg kellett volna, mert ez az árus is sajnos már csak emlékeimben létezik
Bográcsos. Egy mogorva kis ember. Lehet,
süketnéma. Bográcsosnak nevezik, de nem a főzőeszközt árulja, hanem tokányt,
körmöt vagy valami belsőséget. Csupa olyan ínyencséget, amit a tápos csirkemell
filéhez szokott generációnak a tagjai, nem kedvelnek. Nem adag van, hanem
kanál. Egy kanál 12 forint. Ha elfogy, hatalmas fakanáljával megkongatja a
bográcsot, ami állványával együtt valójában már egy üst. Ezt azt jelenti: kaparás. Mert mindent úgy készít, hogy
egy réteg az edény alján maradjon. Kérgesedve,
de nem odaégve. Kaparás kenyérrel 10 forint. Naná, hogy ez a legjobb falat!
Szalonnaárus. Hivatalosan nem azt árul, mert
húskészítményt meg alkoholt csak külön engedéllyel lehet eladni, az Ócskán
pedig egyáltalán nem. Álcázza magát legális árucikkel: régi lavórok,
ablakkeretek, zárak vannak előtte. De a beavatottak tudják, hogy egy jobbra
felránduló homlok a valódi árukészletre kérdez rá. Vettem már szalonnát az
Ócskán, nincs benne semmi különös. Füstölt tokaszalonna volt, amit nem
kedvelek. Hentesnél is lehet kapni, legálisan és nem drágábban. És mégis van igény
a zugszalonnára, biztos azért, mert zug.
A szalonnaárusok, „ha már lúd legyen kövér” alapon, a másik tiltott cikkből,
borból is mérnek. Igazi nyírségi, filoxéra után telepített direkttermő
szőlőkből származó italok ezek. Minőségük még nem éri utol a Tokajit.
Kalapos. Ha viszel neki egy régi kalapot, 20%
engedménnyel kapod az újat. Ha nem viszel, de van képed sokáig alkudozni, akkor
féláron kapod.
Csabai László
Az írás eredetileg az A Vörös Postakocsi c. folyóiratban jelent meg. A szerző szíves felajánlása nyomán közöljük.
Jónéhányszor látogatója voltam az ócskapiacnak!
VálaszTörlés