A tirpák metropolisz

Hat óra jet laggel a fejemben érkeztem Nyíregyházára. Ennyi az időeltolódás New York és Nyíregyháza között. 11 óra alatt repültem haza. Az időzóna-betegség csak még inkább összezavarta az elmémet. Már két napja itthon voltam, de a legvalószerűtlenebb időpontokban tört rám a fáradtság. Volt olyan, hogy egy mondat közepén leesett a fejem, és azt éreztem, nincs tovább, most összeesem. Előfordult olyan is, hogy hajnali négykor teljesen éber állapotban néztem a szobám plafonját.

Már harmadik napja otthon voltam, amikor úgy éreztem, mennem kell, indulnom kell, mert megfulladok, ha tovább várakozom a fáradság és az éberség órái között. Tennem kell azért valamit, hogy újra életre kelljek. Ránéztem az órámra, este nyolc. Végiggondoltam, hogy mivel is töltöttem az időmet körülbelül egy hete ugyanekkor. Ha new yorki idő szerint számolom az este nyolcat, hát már rég az ötödik sugárúton lévő kedvenc pizzériánkban ültem volna, ha azt veszem, hogy ott éppen 14 óra van, akkor valószínűleg az 50. utcánál lévő Szent-Patrik Székesegyházzal szemben lévő Rockefeller Centerben ebédelek.

De végre itthon vagyok. Végre nem az ötödik sugárúton érnek a napok, hanem a Hímes utcából indulok neki a városnak. Neki is indulok, mert az ember szokásrendje sokkal hamarabb áll vissza a régmúlt megszokásaiba, ha felveszi régi ritmusát az életének. A Motoros- és a Blues kocsma-hangulat a világ másik végén is hiányzott, fogtam magam, és nekivágtam a városnak. Már a Vasvári Pál utcán jártam, amikor feltűnt a csend. Nyárvégi, esti csend. Nem zúgott kétszer négy sávban az autók hadserege. Csend volt. Az én fülemnek az a néha elhaladó autó csend volt. Ismerős volt ez a hallgatás. Hát persze, hogy ismerős volt, hiszen idekötött harminchat év. Az az idő, amit ehhez képest a világ végén töltöttem, egy pillanat volt csak. Persze ott, akkor nem tűnt annak.

De a Vasvári Pál utcán nem változott semmi, még az almamáterem is szépen, nyugodtan tanyázott a helyén. Nem mozdult sehova az ÉVISZ épülete. Valamiféle euforikus öröm járta át a szívem. Ha eddig nem éreztem azt, hogy hazaértem, hát ott, attól a pillanattól már minden zsigeremben éreztem az örömöt, hogy itthon vagyok. Szinte már ugrálni tudtam volna a boldogságtól, amikor a Kelet Áruház gyalogos átkelőjéhez értem. Addigra már mindent más szemmel láttam. Azzal a nyíregyházi szemmel, amit csak mi, homokra épült városunk lakói ismerünk. Álltam, és gyönyörködtem a Rákóczi utcában, még a Sárga dombházat is valószerűtlenül szépnek láttam. Néztem, és egyre feljebb emeltem a tekintetem az utcáról, a házakról. Észre sem vettem, hogy közben meg sem áll a lábam a belvárosig.

Feltekintettem a római katolikus templom tornyára, és elállt a lélegzetem. Csak bénultan álltam, és bámultam az eget. Néztem, mint tárul elém az ég csillagszőnyege, hogy mindegy, mennyire fordítom el a fejem, a panoráma teljes. Legelőször mindig a Nagy Göncölt keresem meg – mert mikor életemben először jártam a Planetáriumban, ezt jegyeztem meg magamnak tájékozódási pontnak. Innen azonnal a Sárkány csillagképet kerestem meg, majd a Vega, Herkules… De most csak bénultan álltam, és éreztem, hogy ott van mind, hogy nem csak egy-egy szeletét látom az égboltnak, hogy nem metszenek ki belőle darabokat a felhőkarcolók, hogy nem kell elsétálnom a Hudson folyóig, hogy az összes csillagot láthassam az égen. Meghatódtam. Hosszú percekig csak álltam, és kapaszkodtam a látványba. A látványba, mely azt üzente, ez a metropolisz az én otthonom, ez a tirpák metropolisz, mert sokkal több csillag látható innen, mint New Yorkból.

Azt mondják, ahány óra jet lag van az ember fejében, annyi nap szükséges az átállásra. Valóban így van. A hetedik naptól már nem esett le a fejem beszélgetés közben, már nem vizslattam hajnalban a hálószobám plafonját. Már egészen mást szemléltem, teljesen más szemmel. A szülővárosomat: Nyíregyházát.

Vaskó Ilona

 A kép az azóta már megszűnt profila.hu árverős oldalról származik.