Zakatoló emlékek

2008-at írunk, mely időben nem is oly távoli, mégis sok minden megváltozott. Eltelt fél évtized, lassan ennyi ideje a kisvasút sem jár már.

A kisvasút Nyíregyháza életében meghatározó szerepet töltött be, mondhatni köré épült a város, több mint egy évszázadon keresztül szerepet játszott az itt élők mindennapjaiban. Hol villamosként csilingelt át a belvároson, hol a kisvasút gőzsípjának hangjától voltak zajosak az utcák. Néhány évtizede sajnálatos módon kikerült a város vérkeringéséből a villamos, s csak mostohagyermekként, a települést elkerülve, hagyományos keskeny nyomközű vasútvonalként maradt fenn egészen 2009 teléig.

Mostoha története és körülményei ellenére mindvégig népszerű volt. Miért is? Teszi fel magában a kérdést az ember. A válasz egyszerű: a hangulata miatt. Ódon személykocsik, lassú sebesség, széntüzelésű kályhákkal fűtött fapados, mégis melegséget, nyugalmat árasztó utastér, nyáron nyitott, de árnyékos kocsik. Mindezek a körülmények vonzóvá tették az itt élők és a turisták számára.

Hétköznapokon többnyire hivatásforgalmat bonyolítottak, közvetlen összeköttetést biztosítva Balsa, Dombrád és a megyeszékhely között, hétvégeken pedig aki tehette, családostól, a kisvasúttal utazott Sóstóra, hogy aktív pihenésben részesüljenek. Emlékszem, szombatonként több kocsival közlekedtették, de sokszor még az is kevésnek bizonyult.

A nyitott kocsiban utazni különleges élmény volt, ahogyan elhagytuk a nagyvasúti kötődést, s rátértünk az eredeti nyomvonalra, hirtelen csendesebb lett minden, a nyugalomé lett a főszerep, és a kellemes zakatolásé a több, mint 100 esztendős síneken. Kellemes volt, ahogyan az emelkedőn felfelé fák fölötti magasságokba értünk, s érdekes volt letekinteni a hídról, amint alattunk vonatok robognak át, végül előbb az állatpark látványa tárult szemünk elé, majd a gyönyörűen felújított állomásépületé, mely Sóstógyógyfürdő hangulatának alapját szinte teljes mértékben meghatározta az ide látogató számára.

Szívesen utaztam vele akár munkába járás, akár szórakozás céljából. 2008 nyarán elkéstem munkahelyemről, ugyanis több, mint fél órás késéssel sikerült elindulni a vasútállomásról, annyira sokan szálltak fel rá. Nekem szinte a vonat legutolsó nyitott kocsiján jutott hely, ami fotózáshoz tökéletes. Tele volt a kocsi kisgyermekekkel, akik talán még soha nem is utaztak vonaton. Újdonság volt számukra és az arckifejezésükből látszott: hihetetlenül élvezték a vonatozást. Az első megállóhoz érve (Vásártér) még többen szálltak fel. Hihetetlen zsúfoltság volt. Sokan adtak hangot annak, hogy ha ennyire kihasznált és népszerű, miért nem fejlesztik, miért akarják bezárni? Erre a kérdésre a mai napig nincs válasz és félek, talán már nem is lesz.

Sóstóhoz közeledve a gyermekek szeme felcsillant az Állatpark kapuja láttán. Megérkezvén az állomáshoz, nem marad más hátra, mint leszállni, elbúcsúzni a kalauztól, s megvárni, míg a vonat nélkülünk megy tovább. Munkahelyemre beérve a főnököm egyből számon kérte: hol voltam, miért késtem? Elmeséltem neki a fenti történetet a zsúfoltságról, amit nem akart elhinni, egészen addig, míg meg nem mutattam neki az itt is közölt képeket….

Gyákum Richárd