Őszinte nyíregyházi kalauz

Könnyű az idevetődő idegennek, aki a városban jártában-keltében nem lát mást, mint szokatlan, furcsa, kétkerekű taligákat, amelyek a jubileumi forgatagban most éppen úgy csengős lóval járnak, mint akár téli időben; látja a hatalmasan kiépült utcák szomszédságában azokat a kis görbe-gurba utcákat, amelyeket rendszerint valami "zug"-nak neveznek a rókáról vagy az angyalról, amelyeken csak a bennszülött nyíregyházi ember tud eligazodni, más mindenki eltéved az egymásba épített házak, kerítések, udvarok között, melyek még abból az ősi Nyíregyházából maradtak itt, amikor az emberek itt szerették egymást és összebújtak az adó, a katona, a követválasztási izgalmak elől... Könnyű az idegennek, aki csak a nagyra növekedett tornyokat, a tegnap Ér-folyó vizes partján termett proestákat, a tirpákok és a zsidók hallatlan meggazdagodását látja itt megfordultában, de szorong az én szívem, amikor szülővárosomban a mostani mámoros napokban körülnézek: - vajon, mind valódi ez a "fény és pompa", a gazdagság hiúságos fitogtatása mögött nem nyargal-e a gondlovag, az örömös, kavargó habzású, pezsgő összejövetelek után nem következik-e az istenverte farkasmagányosság, amelyben Nyíregyháza leledzett, amikor környékét még vadvizek, nádasok, zordon tanyavidék övezték a betolakodott idegenek elől?

Vajon a mostani nagyvárosias kilendülések, nagyvilági, bálias hangulatok, önérzetes fejemelgetések után: nem jönnek-e vissza ama csendes, melankolikus évek, amelyek az én fiatal koromban Nyíregyházán mindig a muszka regények mélabújára emlékeztetnek? Vajon mindenki boldog marad továbbra is a városban a bankettek ízeivel a szájban, a kiállítások pompás szivárványaival a szemében, a szép szónoklatok gyöngyös patakaival az emlékezetében, a dicsérő újságcikkek halmazatával az asztalfiókjában akkor is, ha elmúlnak e napfényes, vénasszonyok nyarából való napok, és beállítanak az őszi ködök, a sóhajtozó esők, a kopasz fák között süvöltöző zimankós idők, amelyek itt a Nyírségben majdnem olyan bánatosak szoktak lenni, mint a régi szent Oroszországban?... (A város poétája, Vietórisz József nem hiába választotta az Anyegin versformáját a régi Nyíregyházáról írott költeményéhez, az akadémiai díjat nyert Senki Pálhoz, az egykori, de még ma sem elmúlott Nyíregyházához leginkább e mélabús, szlávos hangulatok, istenek pászolnak.)

...Most mi tagadás benne, bizonyos mértékig dédelgetett, ünnepelt vendégnek érzem magam ebben a felajzott kedvű városban, amelynek szomorúsága, csillagtalansága, kézilámpásos őszi estéi, cinkefüttyös, ködös reggelei, kisvárosias gondolatai, magányos életmódjai elől most harminc esztendeje elmentem, éppen egy szeptemberi napon... Az idő múlott, az arcok a múltban megszépültek, bármilyen unalom ásított is rajtuk valamikor, amikor mindennap láttam őket; a tirpák-lovak lettek a világ legszebb paripái, miután már nem gázolhattak el velük a várost gyűlölő kocsisok; az olajlámpásos házak a legboldogabb hajlékok, ahol fehérlábú szolgálók táncolnak a szüreti mustban, és kenyérdagasztó illatot árasztó menyecskék költenek fel csendes hízelkedéssel a hajnali álomból; - sok mindent költöttem, ábrándoztam harminc év alatt a nyíri város felől, amiért most több pohárköszöntőben van jutalmam, mint amennyire valaha is számítottam. De a nagyszerű polgármester ragyogó áldomásai, a megyei urak helyeslő vállveregetései, sőt a zsidók ölelgetései sem tudják velem feledtetni azt a borús, aggodalmas, összeráncolt homlokú, zordon magányú Nyíregyházát, amely kacskaringós, zegzugos utcácskáival, elvarázsolt szomorúságú házikóival, valamint búskomolyságukban szinte egykedvűvé válott lakosaival ott húzódik meg a kivilágított kirakatú, idegenektől hemzsegő nagy utcák mögött... Ezekben az utcákban, házakban, lelkekben még mindig bűvösen szomorúak az őszi esték, betegség nyög a szalmazsákon, szegénység eregeti ki füstjeit a düledező kéményekből, tyúk módjára kotkodácsol a női műveletlenség és hordó-basszus hangja van a férfiak intelligencia-hiányának... Ott túl a fénylő potrohú nagy utcákon éjszakánkint a gond ebei vonítanak a holdvilág felé, akármilyen boldogan hirdetjük, hogy Nyíregyháza századik születésnapján nem lehet szerencsétlen ember a városban.

(Krúdy Gyula, 1924)

(A képek eredetileg az időközben megszűnt profila.hu aukciós oldalról származnak.)