Széll Márton lassacskán
felébredt. Szemeit hunyorítva nyitogatta, hasító fájdalmak közepette, melyek
koponyájának legtitkosabb üregeibe nyilallottak bele alattomosan és a
legváratlanabb pillanatokban. A hajnali napfény első pengevágásait elkerülni
igyekezvén kézfejével próbált árnyékot varázsolni tekintete és a Nap közé, de
megmacskásodott ujjai a hidegtől csikorogva némileg elégtelen szemellenzőt
alkottak csupán.
Úgy döntött, megpróbál felülni és
úgy, ülő helyzetben keresni valamiféle árnyékosabb és oltalmazóbb
testhelyzetet. Nagy nehezen sikerült a padról a földre tennie a lábát, majd egy
rendkívüli erőfeszítést kívánó elhatározást követően feltápászkodnia oldalt
fekvő helyzetéből. Kissé imbolygó mozdulatok kíséretében, de egyre biztosabban
ülve lassacskán megvetette lábait, hátradőlt, a zsebéből előkotort tárcából egy
cigarettát vett elő és azt szertartásosan meggyújtotta. Gondolkodni kezdett.
Lassan jöttek elő az emlékképek.
Arra még tisztán emlékezett, hogy
kivel indult neki a tegnap estének. Régi jó barátját, Szindbádot évek óta nem
látta már, és nagyon megörült neki, hogy újra a városban köszöntheti őt.
Szállást adni sajnos nem állt módjában neki saját lakásában, mivel olyannal nem
is rendelkezett, csupán egy szűkös, de az igényeit teljesen kielégítő szobát
bérelt egy hivatalnok korán megözvegyült feleségétől, viszont minden különösebb
gond nélkül talált egy üres szobát Sóstón, a tó mellett álló Svájci Lakban,
jutányos áron, s ez a szoba pont meg is felelt a barátjának. A családias kis
szálló konyhája is csábító illatokkal várta őket, amint a vasútállomásról
egészen idáig gördülő villamosról leszálltak és beléptek az épületbe. Nyírségi
gombócleves várta őket gőzölgő tálban, majd fácánsült, párolt almával, s káposztával.
Az ebédet néhány korsó sörrel
leöblítve, s egy-két szivart elfüstölve már egészen úgy érezték magukat, mint
akik készen állnak bevenni a nyíregyházi éjszaka előttük magasodó, ám cseppet
sem riasztó ormait. Fogtak egy talyigást, mert villamosozni már nem volt kedvük
aznap, és ráérősen bedöcögtek a Sóstói úton át a városba. Közben nagyokat
hallgattak. Az erdő csendjét szerencsére nem zavarta semmi, ők sem érezték
indokoltnak, hogy akár egy éneklő madarat is elriasszanak felesleges
csevegésükkel. A Tölgyes csárda mellé érve halaszthatatlan szükségét érezték
egy újabb korsó habzó ser elfogyasztásának, le is állították a talyigást, hadd
térhessenek be az árnyas fák közt nemrégiben nyílott csapszékbe.
Kisvártatva tovább is indultak,
majd szép lassan a város ódon hangulatú főterére érve elbocsájtották eddig hű
fuvarosukat, hogy ezután gyalog induljanak neki a város utcáinak. A Károlyi
kertben a Lengyel kioszknál elfogyasztottak egy kancsó feketét némi
szilvalekváros derelyék kíséretében, majd egy-két kocsmába betekintve végül a
Korona szállóban kötöttek ki, ahol is Szindbád belebotlott egy régi
hölgyismerősébe. Széll Márton is ismerte a hölgyet, igyekezett eltitkolni
Szindbád előtt, hogy milyen nagyon is ismeri. Ismerte. Vagyis, úgy gondolta egy
időben, hogy talán van, talán lehet némi közük egymáshoz. Meg is tett érte
rengeteg mindent, udvarolt neki kitartóan, állhatatosan, igyekezett elhalmozni
bókokkal, ajándékokkal, de mindhiába, a mások számára is olyannyira megszerezni
kívánt kincs, a hölgy szíve elérhetetlen maradt, és egy kósza este elcsattant
csóknál több nem esett meg közöttük, és még mindig nagyon fájdalmasan érintette
Széll Mártont, hogy ez esetben nem járt sikerrel. Pedig nagyon szeretett volna.
Széll Márton a halántékához
emelte ujjait és felszisszent. A tegnap este fájdalmas emlékeit enyhítendő úgy
döntött, sürgősen valami kávé után kell néznie, mert különben egészen
elcseppfolyósodik koponyájának teljes tartalma. Körbetekintve megelégedéssel
nyugtázta, hogy a vak szerencse tegnap este pont visszavezette a Lengyel kioszk
mellé, itt töltötte a parkban egy padon éjszakáját, holott alig pár percnyi
járásra lakott innen. Végigtapogatta zsebeit – megvolt mindene. Láncos
zsebórája, tárcája, pénze, iratai, notesze, tolla, még egy gyűrött szirmú,
elhervadt virágot is talált a tárca mellett. Kabátját leporolva, kalapját fejébe
húzva betért a kioszkba, mely, bár korán reggel volt még, de már friss
süteményekkel várva vendégeit nyitva állt. Rendelt egy dupla feketét. A napi
sajtót csupán azért emelte arca elé, hogy senki ne bámulja véreres és homályos
tekintetét. Tovább gondolkodott a tegnap estéről és újabb foszlányok szövődtek
emlékszövetekké agyában.
Igen, a hölgyismerős! Akivel
Szindbád összetalálkozott. Aki reménytelen szerelme volt, nemcsak hogy Széll
Mártonnak, de fél Nyíregyházának is, újságosfiútól a szabómesterig, pincértől a
fodrászig. Aki csak ismerte, nem tudott közömbös lenni iránta. Ő viszont oly
titokzatosságba burkolózott, s oly érinthetetlen maradt szinte mindenki
számára, amilyet még ebben a városban senki nem látott. Most viszont,
Szindbádot megpillantva, egy pillanat alatt megváltozott a hölgy körül a levegő
hőmérséklete. Keble hevesebben kezdett emelkedni-ereszkedni, legyezője járt,
mintha nem lenne elég levegő a teremben, s trópusi forróság szállta volna meg,
arca kipirult, szemeit hol lesütötte, hol egyenest Szindbád tekintetének
sugarába szegezte.
- Megbocsáss, kérlek, egy
pillanatra, kedves Márton, hű barátom! – szólt Szindbád, majd felemelkedett az
asztal mellől és a hölgy asztala felé fordult.
- Ó, parancsolj, kérlek, ez csak
természetes! – válaszolta Márton a barátjának, majd teljesen magába zuhanva
poharára meredt, csettintett a pincérnek, s kért egy újabb kancsó vöröset.
Szindbád a hölgy asztalához
lépett és így szólt:
- Annamária! Kedvesem! Már idejét
sem tudom, amikor utoljára…
- Szindbád! Ha tudná, hogy én
magára mennyire haragszom! – fojtotta belé Szindbádba a szót a hölgy mosolyogva,
kebelére szorítva a hervatag szál virágot, amit Szindbád egy pillanattal
ezelőtt csent el a szomszéd asztalról észrevétlenül, s nyújtott át neki. Szindbád
megfogta a hölgy kezét, felsegítette az asztaltól, majd elvonult vele a terem
egyik sarkába, egy eldugott, dísznövények és oszlopok által takart kis zugba. A
pincér diszkréten utánuk vitte italukat, majd Mártonnak is kivitte az újabb
kancsó bort.
- Mondja, maga látta már ilyennek
ezt az Annamáriát? – szegezte neki a pincérnek a kérdést Márton, mikor megkapta
italát. Töltött, majd a választ meg sem várva folytatta, halkan, de annál
nagyobb hévvel. – Mert én még soha. Soha…! Amióta csak megismertem, mindig egy
zárkózott szépség volt, férfiszívek mozsara, egy örök rejtély, egy örök ideál,
egy nő, a nagybetűs nő, a nő, akit soha senki senkivel elmenni még nem látott,
aki után mindenki csak epedezik, akiről leperegnek a bókok, aki minden
udvarlóval, minden hódolóval csak játszik, aki…, aki…
- Igen, már láttam ilyennek
egyszer – szólt váratlanul a pincér, s tálcájára tette a régebbi, a már kiürült
kancsót.
Mártonba belészakadt a szó.
- Nem mondja! – szólt szinte
rémült hangon, mint aki valami olyan sorsfordító, világrengető dologról maradt le
éppen, ami egyszer adódik csak egy ember életében.
- De bizony! Várjon csak! Ha
emlékezetem nem csal, éppen ma tizenhét éve.
- Tizenhét éve? – kérdezte Márton
mély döbbenettel a hangjában. – Na, meséljen!
- Széll úr! Hát mit mesélhetnék
erről? Pont én és pont magának? Hát azt gondolná az ember, mindenkinél többet
tud Széll úr a dologról ebben a városban. Kivéve persze az érintetteket.
- Maga szórakozik velem!
- Távol álljon tőlem! Ne
haragudjon. Azt gondoltam, akinek Szindbád a legjobb barátja, az tudhat is
Szindbád viselt dolgairól. Az akár azt is tudhatja, hogy akkor, tizenhét évvel
ezelőtt, amikor megismerkedett Annamáriával, Szindbád olyannyira elcsavarta a
hölgy fejét, amennyire csak egy ilyen édes teremtés fejét el lehet csavarni.
Annamária azóta is Szindbádot várja, minden férfiemberben őt keresi, de soha
senkiben még csak hasonlót sem talált. Minden hódolónak Szindbáddal kell
versenyre kelnie, ha csak egy pillantásra is méltatja Annamária kisasszonyt…
Maga erről nem tudott?
- Na, tudja mit? Hozzon egy
konyakot! – szólalt meg Márton a döbbenettől magához sem térve. – Nem is!
Inkább kettőt!
A pincér kisvártatva meghozta az
italt, Márton pedig azonnal fel is hajtotta az első pohárral. Kissé szédült, de
a szükség már nagyon szólította, ezért kitámolygott a mellékhelyiségbe, nem is
vetve egy pillantást sem Szindbád és a hölgy asztala felé. Dolga végeztével, a
terembe újból belépve viszont szinte önkéntelenül is az asztal felé pillantott
– de nem látott ott senkit. Odaviharzott, amennyire lábai és a szédülés
engedték, és valóban, Szindbád és Annamária eltűntek. Márton dühében a zsebébe
gyűrte az asztalon felejtett hervadó virágot, visszament a saját asztalához és
felhörpintette a másik pohár konyakot is.
Akárhogy fente az elméjét,
akárhogy is próbálkozott, eddig tartott az eseményeknek a fonala Széll Márton
emlékeiben. Hogy ezek után mi történt – sejtelme sem volt. Abban biztos volt,
hogy még sokáig kóválygott kocsmáról kocsmára, és azt is biztosra vehette, hogy
semmiféle rossz szándékú társaságba nem keveredett bele az éjszaka folyamán,
mert szerencséjére a fején kívül semmije nem fájt, és értékei is megvoltak.
Viszont valami nagyon rossz érzés kavargott benne, valami megmagyarázhatatlan,
semmi korábban érzett érzéshez nem hasonlítható dolog, valami olyan rossz, ami
eddig még elkerülte őt, amiről azt remélte, soha nem is fog ilyesmit érezni.
Most viszont érezte. Hogy mi ez, azt nem tudta, de a kávé hatására múlni kezdett
a fejfájása, és úgy döntött, ideje kicsit összekapnia magát. Fizetett hát és
elindult a Kossuth téren keresztül szerény lakhelyére, hogy majd
megtisztálkodva kivillamosozzon Sóstóra, összeszedje Szindbádot (maga sem
értette, hogyan lehetséges ez, de nem haragudott rá egy kicsit sem), feltegye
őt a vonatra és aztán majd jól kialudja magát.
A Kossuth téren szokatlan
sokadalom gyülekezett a szobor körül a kora reggeli időpont ellenére. Mind,
akik ott összegyűltek, a szobor előtti kis területre szegezték tekintetüket,
tolongva és szörnyülködve. Széll Márton bensőjében újra erőre kapott a
kioszkban rajta elhatalmasodó érzés, és szaporázni kezdte a lépteit a szobor
felé. Mikor odaért, egy orvos emelkedett fel a tömeg gyűrűjében, kivette
füléből a sztetoszkóp hallgatóját és annyit mondott halkan:
- Meghalt. Alighanem méreg
végzett vele. Kérem, álljanak hátrébb, hadd vihessék el innen.
A tömeg szétnyílt, két segéd
pedig abban a pillanatban helyezte Annamária tetemét egy hevenyészetten
összeácsolt, szegényes fakoporsóba. Széll Márton szemei előtt elsötétült a
világ, rohanni kezdett, a megyeháza előtt beugrott egy talyigás mögé, és
azonnal kiszáguldott, már amennyire egy talyigással száguldani lehet, Sóstóra,
a szállóhoz. Berohant az épületbe, és azzal a lendülettel fel akart rohanni
Szindbád szobájához, de a portás megismerte és utána szólt:
- Kérem! Az úr már egy órája
kijelentkezett.
- Micsoda? – kérdezte elképedve
Széll Márton. Kirohant az épület elé, és még éppen hallhatta a távolodó vonat
sípjának messziről, halványan ideszűrődő jajszavát.
Illés Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése