Az integető Mikulás

Gyermekkorában az ember úgy érzékeli, sokkal lassabban telik az idő, mint most, az emberélet útjának felére érve. Az évek ma már úgy suhannak el egymás után, mint ahogy a 12-es busz suhan el a körúti fák mellett. Napra nap, évre sok év, a fene essen bele, már megint új naptárat kell venni az egyre rendetlenebb íróasztalra. Elapadt az idő komótosan hömpölygő folyama, mintha teljesen fordított úton haladna, mint folyóink: az anyaméh tengeréből egy széles vizű deltatorkolatba születünk bele, hogy aztán egyre gyorsabb folyású vizekbe csobbanva jussunk észrevétlen egyre magasabbra, egészen a legsebesebben száguldó patakokig, mint lazacok ívás idején.

Gondolatban sokan szeretnénk visszalátogatni gyermekéveinkbe, legalább egy kis időre, hogy újra átélhessük mindazokat az apró kis csodákat, amik napról napra megismétlődtek. Örömök, bánatok, egykoron fontosnak hitt, felnőtt fejjel már apró-cseprő kis jelentéktelenségeknek látszó dolgok, mindazok, amik ezeket az éveket egyedivé és megismételhetetlenné tették. És a közös igazodási pontok. A vakuemlékek. Mint például az a rettenetes pillanat, amikor tizenkilenc évvel ezelőtt, 1993. december 12-én este a Kacsamesék hirtelen félbeszakadt, és bejelentették Antall József miniszterelnök halálát. Egy egész generáció beleremegett ebbe az eseménybe, és nem feltétlenül a sajnálatos haláleset miatt.

A nyíregyháziak számára ehhez teljesen hasonló, igaz, nem egy bizonyos pillanathoz, hanem inkább egy teljes ünnepkörhöz, a karácsonyhoz köthető emlék a Kelet áruház tetejéről évtizedekig integető és a járókelőkre mosolygó Mikulás. Nem volt olyan gyerek a városban, aki ne vágyott volna decemberben legalább egyszer visszaintegetni neki, köszönni is talán, félszegen, s remélve, titkos kívánságainkat majd meghallgatja, s jószívű, kedves Mikulás módjára teljesíti is azokat.

Biztos pontja volt a decemberi fagyos időben didergő Nyíregyházának az integető Mikulás. Minden télen üzembiztosan integetett a magasból, rendületlen derűvel mosolyogva gyerekre-felnőttre egyaránt. Majd egyszer csak eltűnt. Az egyik évben nem jelent meg újra az áruház tetején, rengeteg gyermeki szív megszakadását okozva ezzel az indokolatlannak tetsző hiánnyal. Évekig pihent egy méltatlan, elhagyatott raktárban, szomorkodva, magányosan, mígnem a Mikulás tulajdonosa (hogy lehet a Mikulásnak tulajdonosa? - horkan fel az izgatott gyereksereg...) egy hirtelen ötlettől vezérelve oda nem adta a város egyik óvodájának, hogy ezentúl integessen az óvodaépület tetejéről telente. Átfestették - úgy, ahogy. Felszerelték. Majd egy pár éve egyszer csak, szép csendben, megengedték neki, hogy akkor innentől integessen tovább, az azóta megszületett és óvodás korba cseperedett kertvárosi csöppségeknek - és persze mindenki másnak, aki valami különös oknál fogva a Kertvárosba téved.

Itt van újra, visszatért, és meg is tekinthető az alábbi képen. Kicsit furcsa a tekintete (olyan manga-szerű), érdekes az arcfestése, a hamiskás mosolyáról már ne is beszéljünk..., de legalább megvan, nem lett az enyészeté. Csendben és bölcsen várja, hogy végre egy hozzáértő ember újrafesse őt, és régi fényében pompázhasson sokak örömére. Akár a régi helyén. Sokkal jobb érzéseket keltene mind a nyíregyháziak, mind az idelátogatók lelkében, mint a most a helyét bitorló fényreklám...

Illés Zoltán

(Fotó: Szepesi Ferenc)