A hímesi kölykök

Én abból az időből származom, amikor a Hímesben, még csak nagyon kevés utca volt aszfaltozott, és a madár nevűek – Galamb, Fürj, Fecske, Gém utca – mind földes út volt, illetve a Hímes utca másik oldalán lévők között is akadtak ilyenek. Egy ilyen utcában nőttem fel én, az Újszőlő utcában, melynek az eleje macskaköves volt, majd beleveszett a messzeségbe, egészen az Árok utcáig, bár a körút gonoszul kettészelte. Akkoriban még mindkét oldalról akácfák szegélyezték az utakat.

Nyáron, az utca porában az összes gyerekkel kint játszottunk a házak előtt. Tollasoztunk, bicikliztünk, kiütőztünk. Mivel aprónak születtem, így hamar becenevet ragasztott rám a házunkkal szemben lakó bácsi. Dugó lettem. Nem mondhatnám, hogy büszkén viseltem ezt a nevet, és serdülő koromban boldogan vettem tudomásul, hogy kezdenek elköltözni azok az emberek, akik ezzel a gúnynévvel illettek. Megnyugodni látszott az ifjú korom, de nem számoltam a szemben lakó fiúval, aki nem felejtett. Jött haza a középiskolából, és már rá is kezdett: „Dugó, fadugó, parafa dugó…”

Valami csattanós bosszún törtem a fejem. Valami olyanon, ami neki is pont úgy fájhat, mint nekem. Így hát Csacsi lett a fiúból. Eltelt egy pár év egymás csipkelődésével. – Szia, Dugó! –kiáltotta hangosan. - Iá! Csacsi! - Kontráztam szinte azonnal. De alapvetően békés szeretet volt ez. A gyermekkor azon cikis része, amit akkor felejtene az ember, de így utólag kedves emlékké szelídül a szívben. Azóta sem tudom, merre lehet a szomszéd fiú, pedig legalább 15-20 évet egy utcában éltünk le.

Hogy milyen volt hímesi kölyöknek lenni? Egy valódi hímesi gyerek a hetvenes, nyolcvanas években elképzelhetetlen volt bicikli nélkül. Bandáztunk a Fürj és a Gém utca homokjában. Téptük a füvet az Ér patak partján, és egyensúlyoztunk az azt átszelő csöveken. Pörögni jártunk az Mezőgazdasági Főiskola mögötti pilótaképző „játszóterére”.

Apám asztalos volt. Maszek. Ez nagy dolog volt abban az időben. Én csak annyit láttam különbségnek, hogy ő mindig otthon van, a többiek meg akkor járnak haza, amikor éppen hazaesik valamelyik szülő. Mindig nálunk gyülekeztünk suli után. Elfoglaltuk apám forgács illatú műhelyét, és barkácsolni kezdtünk. Igazi hajógyárrá vált a kis asztalos műhely. Apám hozta nekünk a fa hulladékokat, olykor már hajóformájúra vágott deszkákkal várt minket, máskor meg nagyobb fadarabokat adott nekünk és vésőt, hogy faragjuk ki magunknak. Gyűjtöttük az U-szeget korlátnak, a konzervdobozokat kéménynek, és ha készen lett a mű, bringára pattanva száguldoztunk az Ér patakhoz. Hangosan kiáltoztunk: – Hajóvonták találkozása TILOS! – és futottunk a Hímes utcán lévő hídtól a Szalonkáig. Egy-egy merészebb pillanatban egészen a reptérig.

Hímesi kölyöknek lenni valamiféle kiváltság volt. A Városmajor utcán lévő kis faboltig tekertünk, ledobtuk a bringáinkat a bejárat elé, és Morauszki Tibi bácsinak magyaráztuk, hogy hány hajót, gőzöst eresztettünk le egészen a világ végéig. Kiváltságosnak éreztük magunkat, mert nekünk van „nagy” folyónk, és Tibi bácsink, aki téli fagyival jutalmazta a beszámolókat.

Abban az időben, amikor én gyerek voltam a Hímesben, minden gyerek nevét tudtuk, a kicsiktől a nagyokig. Az utca homokjában játszottunk, bicikliztünk, és szinte soha nem keveredtünk tisztán haza. A házak nem voltak nagyobbak tízszer tízesnél, mindegyiknek volt kertje, és titkos padlása. A mi utcánknak macskaköves volt az eleje…

Vaskó Ilona 

(A képek Virág Attila gyűjteményéből származnak.)