"A világegyetem legcsendesebb fürdőhelye"

…bolyongásaimban elvetődtem a Sóstó-fürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni akartam. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják felcserélni, és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén!… A Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam ez idő tájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson. Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal, s így megnyugodva foglaltam el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre lehetett látni – mennyi mindent mondtak a fák kétlépésnyi távolságból az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb piros képű vadászok szánkója nyargal erre, vagy falusiak széles talpú szánjai tűnnek el a ködben, zúzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a balerina-ruházatú szitakötők után, melyek elszállottak a messzi szikes pusztaság felé.

 Mindenki földszinten lakott, és reggelenként a nyitott ajtókból, ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, májuk, szívük: a Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt az ujjak hegyén, és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.

A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kopott utazókosarakban itt nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli kisbirtokosnék, hegyes orrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok, vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról megérkezik Benci bandája és vele látogatóba jött férjek és apák, valamint a pikémellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti vadkacsa-tollas kalapjával, Kálnay László úr hetyke kedvével és táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros- és szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat rendelt… És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozások kívüli bölcsességét, erélyességét egykor csodáltam.

Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának – nappalra pedig ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett, és okosan végezte a dolgát. A régi Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet ittak.

A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett sokáig ébren voltak, álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat, és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből áramlott feléjük…

Amíg a töméntelen nyíri vinkó megtette a magáét, a gyengébb gyomrú férfiak csillagvizsgálatra tüntek el a tó irányába, Bakai klarinétos előbátorkodott a banda félhomályából, és Kálnay úr füléhez illesztette hangszerét, teli pofával fújta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember kigombolta mellényét és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a huszárlaktanyában – de papiroson való elintézés nem fogadtatik el… A legbölcsebbek még az enni- és innivalókon is vitatkoztak, borok és sörök minéműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint Csapkay Gyula kijelentette, hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni, mégpedig vereset…

A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn reggel olyan volt az egész, mint egy álom…

Krúdy Gyula

(N. N., 1917.)

A képek (részben) az azóta már megszűnt profila.hu oldalról származnak.