2013. július 5., péntek

Ez itt a Nyírség! (1957)

Na lássuk csak, milyen ez a Szabolcs-Szatmár megye, amiről  Apám, mint a „kis hazáról” álmodozott. Milyen is ez a Nyírség, ahová a szomszédos Debrecenben töltött egyetemi évei után kacskaringós kerülőúton, Nagyváradon, a donyeci hadifogságon, Keszthelyen, Zalaegerszegen, Szentendrén és Nagykőrösön át hazaérkezett.


Később olvastam Yves Montand önéletírását, s a mi költözködéseink értelmére ott találtam magyarázatot: „Az emberek azt hiszik, azért hurcolkodnak, hogy közelebb lakhassanak. De valójában talán valami kalandos képzelet titkos parancsai űzik-hajtják őket álmaik otthona felé, amely mint szépséges palota tündököl előttük egy hosszú-hosszú fasor végén.”


***

Egyelőre egy vadidegen város nem éppen tündöklő palotához hasonlító állomásán 15 éves leendő másodikos gimnazistaként értem földet 1957 júliusában.  Átsiettem a piszkos várócsarnokon, az Utasellátóból áradó pálinka szagon és sertéspörkölt illatfelhőn. Mielőbb látni akartam leendő lakóhelyemet.



Nicsak, a villamos! Zsebemben itt lapul az 50 fillér a jegyre, mert Apám Nagykőrösön erre is felkészített. Azt is tudtam, hogy a Beloiannisz téri végállomás előtt, a Kossuth térhez közel kell leszállnom. Jó, hogy nem jöttek ki elém, megajándékozhattam magam az önálló felfedezés élményével. A súlyos bőrönddel néha meg kellett pihenni. Ilyenkor alaposan szétnéztem.



Az Állami Áruház kirakatában rácsodálkoztam a nagy barna fadobozra. Ez volt a „Tavasz” tévékészülék. Itt és ekkor, ‘57 július 2-án láttam az első ilyen csodát. Két évnek kellett elmúlnia, hogy esténként a mi lakásunkban is villogjon a Tavasz fekete-fehér képernyője hol mákos tésztához, hol sűrű hóeséshez hasonló képeivel. Egyszer csak színessé lettek a képek, miután a város legnagyobb boltjában, az Államiban  árusítani kezdték a készülék monitor-robbanás ellen védő plexi lapjára a zöldessárga celofánt és a háromszínű üveg-rátétet. Magyar találmány volt! A bemondó arca, inge és nyakkendője ettől színes lett, pontosabban természetellenes színeket öltött. "Színesben” láthattuk Varga Józsefet, Tamási Esztert, Takács Marit és Öveges József professzort.  



A nyíregyházi villamos és ez a kirakati látvány sem szelidítette oldotta első lesújtó véleményemet Nyíregyházáról. Nem tetszett a város, nem fogott meg a hely szelleme. Kinevettem volna a jóst, ha azt jövendöli, hogy húsz év múlva Nyíregyháza megkapja a magyar építészet elismerését, a Hild-díjat, azoknak a településeknek az elismerését, amelyek a legtöbbet tesznek az esztétikus környezetalakításért, a színvonalas városfejlesztésért. Mindenesetre az ‘57-es nyár kedd délutánján én még egy kimondottan unalmas, alig ötvenezres, ismeretlen városba csöppentem, amit a helybeliek csak „Nyíregynek” becézgettek, a pesti emberből pedig – s ezt később sokszor a bőrömön éreztem – nem váltott ki elismerést, ha bevallottam, hogy “tirpákotszágból”, a „sötét Szabolcs" központjából jöttem. S hogy én egyszer majd megszeretem ezt a várost... nos az első benyomások után  ezt elképzelhetetlennek tartottam.



Bandukoltam a Vöröshadsereg útján (ma Kállói út), jobboldalon elhagytam a hamarosan rám váró Kossuth Gimnáziumot, száz méterrel odébb Krúdy Gyula szülőházát, melyről nem sejthettem, hogy életem része, munkahelyem lesz. 1952-től a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiója volt benne. Bőröndöm pléh fogantyúja törte a tenyeremet, felületesen futottam végig az emléktábla szövegén. Akkoriban még egyetlen Krúdy-művet sem ismertem. Később tudtam meg, hogy az író voltaképpen nem is ebben az egyemeletes polgárházban jött a világra. A szülőház egykor ennek az épületnek a helyén állt. Krúdy az önéletrajzában így ír a helyszínről: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben, Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú visszhangos, kis ablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán.“



Tovább cipekedtem, s végre odaértem a Kert utca sarkához, a Vöröshadsereg útja 55. számhoz. Csengettem. Anyám nyitott kaput... A július nem sok meglepetést hozott: berendezkedtem a vályogfalú alacsony, földszintes ház legkisebb, de nekem tágasnak tetsző szobájában. Ott volt a nagykőrösi lakásból hozott, ki tudja, hányadik olajfesték réteggel felújított olajzöld íróasztalom és a kis barna könyvespolc – a két legfontosabb bútorom. Berendeztem új életem műhelyét. Kipakoltam első  lengyel utazásom zsákmányait, elrendeztem a könyveket, szótárakat. Közben egyik szavamat a másikba öltve tartottam szüleimnek a lengyelországi élménybeszámolót.

Tetszett, nem tetszett, eljött a nap, amikor beiratkozás címén a bizonyítványomat különösebb lelkesedés nélkül elvittem a gimibe. Esténként fékezett belső ellenállással, kényszeredett külső tisztelettel meghallgattam Apám elbeszélését a nagy hírű Kossuth gimnáziumról, nagyszerű tanárairól és egyetértő pislogással nyugtáztam a jó tanulásra serkentő intelmeket.

Szilágyi Szabolcs

(Részlet a Visszapillantó tükör c. trilógiából)