Vallomás

újra enyém vagy elcsavarogtam

évekig és lám visszasodort egy

kósza vihar hozzád sose hittem

volna hogy egyszer még hazatérek

járom az utcáid tereid mind

átalakultak vagy pedig épp én

nem veszem észre önmagamon hogy

más vagyok immár mint ki kamaszként

egykor az első csók örömétől

végigöleltem a fákat a parkban

furcsa szabadság ez nem is értem

hogy mi teremti meg énbennem most

ezt a mosolyt ami boldogságot

tükröz a maszkom: arcom alól is

szépnek akarlak látni ma város

újra szerelmes kiskamasz ébred

bennem olyan más most ez az érzés

hisz tizenegy év hosszú idő volt

visszafogadsz ugye? élni akarlak

mint ki megéli a percet örökké

Illés Zoltán

A vers eredetileg a Spanyolnátha irodalmi, művészeti folyóirat 2008 tavaszi online kiadásában jelent meg:

http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2008-tavasz/22/krudy-teraszan/illes-zoltan/1459/

A tirpák metropolisz

Hat óra jet laggel a fejemben érkeztem Nyíregyházára. Ennyi az időeltolódás New York és Nyíregyháza között. 11 óra alatt repültem haza. Az időzóna-betegség csak még inkább összezavarta az elmémet. Már két napja itthon voltam, de a legvalószerűtlenebb időpontokban tört rám a fáradtság. Volt olyan, hogy egy mondat közepén leesett a fejem, és azt éreztem, nincs tovább, most összeesem. Előfordult olyan is, hogy hajnali négykor teljesen éber állapotban néztem a szobám plafonját.

Már harmadik napja otthon voltam, amikor úgy éreztem, mennem kell, indulnom kell, mert megfulladok, ha tovább várakozom a fáradság és az éberség órái között. Tennem kell azért valamit, hogy újra életre kelljek. Ránéztem az órámra, este nyolc. Végiggondoltam, hogy mivel is töltöttem az időmet körülbelül egy hete ugyanekkor. Ha new yorki idő szerint számolom az este nyolcat, hát már rég az ötödik sugárúton lévő kedvenc pizzériánkban ültem volna, ha azt veszem, hogy ott éppen 14 óra van, akkor valószínűleg az 50. utcánál lévő Szent-Patrik Székesegyházzal szemben lévő Rockefeller Centerben ebédelek.

De végre itthon vagyok. Végre nem az ötödik sugárúton érnek a napok, hanem a Hímes utcából indulok neki a városnak. Neki is indulok, mert az ember szokásrendje sokkal hamarabb áll vissza a régmúlt megszokásaiba, ha felveszi régi ritmusát az életének. A Motoros- és a Blues kocsma-hangulat a világ másik végén is hiányzott, fogtam magam, és nekivágtam a városnak. Már a Vasvári Pál utcán jártam, amikor feltűnt a csend. Nyárvégi, esti csend. Nem zúgott kétszer négy sávban az autók hadserege. Csend volt. Az én fülemnek az a néha elhaladó autó csend volt. Ismerős volt ez a hallgatás. Hát persze, hogy ismerős volt, hiszen idekötött harminchat év. Az az idő, amit ehhez képest a világ végén töltöttem, egy pillanat volt csak. Persze ott, akkor nem tűnt annak.

De a Vasvári Pál utcán nem változott semmi, még az almamáterem is szépen, nyugodtan tanyázott a helyén. Nem mozdult sehova az ÉVISZ épülete. Valamiféle euforikus öröm járta át a szívem. Ha eddig nem éreztem azt, hogy hazaértem, hát ott, attól a pillanattól már minden zsigeremben éreztem az örömöt, hogy itthon vagyok. Szinte már ugrálni tudtam volna a boldogságtól, amikor a Kelet Áruház gyalogos átkelőjéhez értem. Addigra már mindent más szemmel láttam. Azzal a nyíregyházi szemmel, amit csak mi, homokra épült városunk lakói ismerünk. Álltam, és gyönyörködtem a Rákóczi utcában, még a Sárga dombházat is valószerűtlenül szépnek láttam. Néztem, és egyre feljebb emeltem a tekintetem az utcáról, a házakról. Észre sem vettem, hogy közben meg sem áll a lábam a belvárosig.

Feltekintettem a római katolikus templom tornyára, és elállt a lélegzetem. Csak bénultan álltam, és bámultam az eget. Néztem, mint tárul elém az ég csillagszőnyege, hogy mindegy, mennyire fordítom el a fejem, a panoráma teljes. Legelőször mindig a Nagy Göncölt keresem meg – mert mikor életemben először jártam a Planetáriumban, ezt jegyeztem meg magamnak tájékozódási pontnak. Innen azonnal a Sárkány csillagképet kerestem meg, majd a Vega, Herkules… De most csak bénultan álltam, és éreztem, hogy ott van mind, hogy nem csak egy-egy szeletét látom az égboltnak, hogy nem metszenek ki belőle darabokat a felhőkarcolók, hogy nem kell elsétálnom a Hudson folyóig, hogy az összes csillagot láthassam az égen. Meghatódtam. Hosszú percekig csak álltam, és kapaszkodtam a látványba. A látványba, mely azt üzente, ez a metropolisz az én otthonom, ez a tirpák metropolisz, mert sokkal több csillag látható innen, mint New Yorkból.

Azt mondják, ahány óra jet lag van az ember fejében, annyi nap szükséges az átállásra. Valóban így van. A hetedik naptól már nem esett le a fejem beszélgetés közben, már nem vizslattam hajnalban a hálószobám plafonját. Már egészen mást szemléltem, teljesen más szemmel. A szülővárosomat: Nyíregyházát.

Vaskó Ilona

 A kép az azóta már megszűnt profila.hu árverős oldalról származik.

Villamossal Nyárligeten (részlet)

A villamos, melyen gondolatban ülök, kanyarodik be az Ócskára, az Ócska alléja, a Rózsa utca felé.

Sokat jártam ide nagyapámmal. Mindig vonzott a váratlan dolgoknak ez a hatalmas összevisszasága. Mintha egy város kulisszái mögé tekinthetnék be. Nagyapám praktikus okok miatt is jött. Pl. ő sosem vitte volna javítóhoz kerékpárját, ha kipukkant a belső. Otthon ragasztgatta. A boltban már akkor is ragasztókészletet árultak, ami állt magából a ragasztós tubusból, egy műanyag pipából (ami teljesen felesleges volt, mert nagyapám mindig ujjbeggyel vitte, érezte föl a ragasztóanyagot), és négy, foltnak való, gumidarabból. Csakhogy! Nagyszerű foltot lehetett előállítani a sok régi, megragasztani már nem érdemes gumibelsők feldarabolásából is. Lumpenek, akik megérdemlik, hogy hó végén száraz kenyeret rágjanak, könnyű szívvel elmentek a Zrínyi Ilona utcai alkatrészboltba ragasztókészletért, de nagyapám tudta: ha készletet vesz, a pénz felét, nyolc, de a száguldó árak miatt, már lassan tíz forintot kidobna felesleges ragasztófoltokra. Nagyapám erre nem lett volna képes! Levelekkel bombázta a Nyárligeti Napló „Olvasóké a szó” rovatát, meg a 168 órát (ez akkor még egy rádióműsor volt), meg a Feledy Péter féle Ablakot, hogy a boltokban miért nem lehet csak úgy magában, gumibelső ragasztót kapni, de ezek az orgánumok mindenféle nyavalyás apróságokkal, devizarendeletekkel, kongresszusokkal, rendszerváltással voltak elfoglalva, sehol nem rezonáltak az ő problémájára. Maradt beszerzési forrásnak az Ócska. Ha álló nap keresgélt is, ha többször is vissza kellett mennie, ha néha otthon derült is ki, hogy a ragasztó már annyira régi, hogy semmit nem ér, mert beszáradt, akkor is csak elérte, hogy ragasztótubust önmagában beszerzett.

Persze sokszor csak társasági életet élni jött. Az asszonyoktól kérdezgette, ágaskodik-e még az uruk szerszáma, meg hogy foglaltak-e közös sírhelyet az urukkal, mert úgy – már egy főre számítva – olcsóbbra jön ki. Egy ’41-ben munkatáborba hurcolt cimborájától megkérdezte: „Na, megérte annyira várni az oroszokat?”, egy ’51-ben munkatáborba hurcolt cimborájától megkérdezte: „Na, még mindig várod az angolokat?” Közben, kérdezés és kérés nélkül le-letépett egy pár szőlőszemet, földobált zsonglőrködést imitálva egy almát, ami aztán a zsebében kötött ki. (Az Ócska Hatzel tér felé eső végén zöldséget, gyümölcsöt is árultak.)

Egy alkalommal már vagy háromszor tesszük meg a nagy kört. (Hatzel tér – Csillag utca – Kéz utca – Rózsa utca.) És az a pont, ahová mindig visszatérünk: egy gázpalackszerelvény árus standja. Palack nincs a standon, csak csövek, meg csavarok, meg kampók, meg szétszedett és egyben lévő gázpalackra szerelhető nyomásmérők. Mondom nagyapámnak, hogy a vezetékes gázt már az előző évben beszerelték náluk, a nyárikonyhában a spórt meg csakis hulladék fával fűti, de mérgesen leint. Belekotor újra és újra a térdig érő limlomba, nézegeti a szerkentyű-részeket, ha valamit eldob, nekilát újra megkeresni, mindent felforgat. De nem vesz semmit. Hazamegyünk.

Otthon kiáll a nagyszoba közepére, maga mellé ejti karját, aztán, mintha áram érte volna, elkezd rázkódni. Már megijedek, hogy baj érte, mikor kiesik valami kabátszárából. Felveszem. Egy rozsdás fémkarika. Talán ezzel szorítják a nyomásmérő üveglapját a műszerdobozhoz. Akkora, mint egy befőttes lapka.

– Ez meg minek? – kérdezem meghökkenve.

– Minek? Hát ennyi fantáziád sincs!? Nem látod, mit lehet belőle csinálni?

Forgatom, nyomogatom, próbálgatom az élét.

– Pogácsát szaggatni?

– Tényleg hülye vagy! Figyelj! Itt szépen kikalapálom, kiköszörülöm, itt meg marad tompa. Na, megvan már? Príma konzervnyitó!

– Minek? Van itthon.

– És ha kicsorbul?

– Hozunk a boltból.

– Na és a háborúban? Fognak is akkor azzal törődni, hogy legyen konzervnyitó!

Nagyapám a sok piaci kacat között előszeretettel kereste a német gyártmányokat, meg volt győződve róla, hogy a német ipar termékei verhetetlenek.

Amúgy viszont nem kedvelte a németeket, főleg, amiért aljasan elbánva, szolgaként tekintettek a magyarokra a fronton. – A piszok fritzek nekimentek az orosznak, aztán, ha pucolni kellett, minket vezényeltek ki golyófogónak… – mondogatta. Ebben persze az is benne volt, hogy ezzel bosszanthatta napkori sváb nagyanyámat.

Nagyapámnak úgy általában sztereotip, rossz véleménye volt minden népről. A magyarokat is beleszámítva.

Két nép kivételével.

Az angolokat imádta. Egyrészt, mert Engelbert Humperdinck is angol, akitől pedig, s ezért ölre ment volna, nincs csodálatosabb énekes a világon, másrészt meg… Nem is tudom, miért. Nyilván, mert olyan angolok. – Az volt a nagy cécó, mikor az angolok meg a németek egymásnak estek. A két nagy harcos! Azt megnéztem volna, hú de megnéztem volna, hú de ott lettem volna a csatornánál! – mondta sokszor, kezét dörzsölgetve. – Kár, hogy nem az angolok győztek – tette még hozzá csalódottan, s én nem javítottam ki, mert nagyapám történelmet érintő kijelentései nem képezhették vita tárgyát. Érezni lehetett szemléletében a háborús propaganda hatását, mely a németek meghiúsult partraszállási kísérletét, és a britek sikerét a légtér fölötti ellenőrzés megszerzésében, valami furmányos logikával mégis német triumfálásnak tüntette föl.

A lengyeleket is kedvelte, mert a lengyel partizánok különbséget tettek a német és a magyar megszállók között. A magyarokat nem bántották.

A Kádár rendszerben mindenki a rendszert meg az oroszokat szidta. Az utóbbiakra nagyapám is tett haragos megjegyzéseket, de azért mégsem lehet merev russzofóbnak bélyegezni. Gyűlöletének burjánzását gátolta, hogy élete során néhány orosszal személyes, jó kapcsolatba került. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy ő az oroszokat, beloruszokat és az ukránokat egy népnek, vagy, szavaival élve, egy fajtának tartotta.) Kárpátalja visszacsatolása után a határon finánckodott, s tirpák anyanyelvűként jól megtanult ruszinul, amit a fronton ő is, felettesei is kihasználtak.

A szomszéd népekhez Trianon alapján viszonyult. A szlovákokhoz is, mert a nyárligeti tirpákok magyar szemszögből nézik a dolgokat.

De ha a szerbek kegyetlenkedéseiről, a románok tolvajlási hajlamáról, a szlovákok együgyűségéről is beszélt, azért időnként átütött szavain valami józan szegényember-megértés, vagy pánszláv szimpátia.

Egy nép volt, melynek nem adott felmentést: a franciáknak. Arca eltorzult az iszonyattól és levegőért kellett kapkodnia, ha szóba kerültek. (Ami megesett, mert Dezsi nagybátyám első felesége – igaz, külön-külön is kevert etnikumú szülőktől származóan – Dijonban született.)

A villamos most a Rózsa utcán lépked. Az Ócska szívében. Lassan. Régebben megesett, hogy egy-egy gyors adásvételt menet közben bonyolítottak le. Mígnem egy árus keze beleakadt a jármű egyik ablakszegletébe. Az evangélikus templomnál szedték le szerencsétlent. Csuklótöréssel megúszta.

(A képet Kustra Gábortól kaptuk.)

Az Ócska két dolog miatt különleges. Egyrészt időutazást lehet tenni. Minimum negyven évvel korábbi árucikkek kerülnek ki a ponyvára. És a dolgoknak lelke van, mint tudjuk! Másrészt találkozhatunk a hétköznapi, reális abszurddal. Mert az abszurd nem csak a posztmodern tollforgatók agyszüleménye, nagyon is fölfedezhetjük magunk körül, ha kinyitjuk szemünket, sőt, ha tágra nyitjuk, még arra is rájöhetünk… Nem! A negatív gondolatokat száműzöm most, inkább szemügyre veszem kedvenc árusaimat. Mind itt vannak.

                     

Fél cipős. Fél cipős, nem félcipős! Sokat töprengtem már rajta, kiknek kelhet fél pár cipő. Féllábúaknak természetesen. Csakhogy Nyárligeten alig van féllábú. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Bár nyilván nem sokat mászkálnak, épp a féllábúságuk miatt. Ha viszont nem sokat mászkálnak, cipő se sok kell nekik. Az lehet, hogy egyesek két többé-kevésbé hasonló cipőt vesznek, s reszkírozzák, hogy mások ne vegyék észre.

Honnan szerzi készletét az árus? Fél pár cipőket nem gyártanak. Valószínűleg kidobott cipőpárok használható felei ezek.

Meg kéne kérdezni tőle. Meg kellett volna, mert ez az árus is sajnos már csak emlékeimben létezik

Bográcsos. Egy mogorva kis ember. Lehet, süketnéma. Bográcsosnak nevezik, de nem a főzőeszközt árulja, hanem tokányt, körmöt vagy valami belsőséget. Csupa olyan ínyencséget, amit a tápos csirkemell filéhez szokott generációnak a tagjai, nem kedvelnek. Nem adag van, hanem kanál. Egy kanál 12 forint. Ha elfogy, hatalmas fakanáljával megkongatja a bográcsot, ami állványával együtt valójában már egy üst. Ezt azt jelenti: kaparás. Mert mindent úgy készít, hogy egy réteg az edény alján maradjon. Kérgesedve, de nem odaégve. Kaparás kenyérrel 10 forint. Naná, hogy ez a legjobb falat!

Szalonnaárus. Hivatalosan nem azt árul, mert húskészítményt meg alkoholt csak külön engedéllyel lehet eladni, az Ócskán pedig egyáltalán nem. Álcázza magát legális árucikkel: régi lavórok, ablakkeretek, zárak vannak előtte. De a beavatottak tudják, hogy egy jobbra felránduló homlok a valódi árukészletre kérdez rá. Vettem már szalonnát az Ócskán, nincs benne semmi különös. Füstölt tokaszalonna volt, amit nem kedvelek. Hentesnél is lehet kapni, legálisan és nem drágábban. És mégis van igény a zugszalonnára, biztos azért, mert zug. A szalonnaárusok, „ha már lúd legyen kövér” alapon, a másik tiltott cikkből, borból is mérnek. Igazi nyírségi, filoxéra után telepített direkttermő szőlőkből származó italok ezek. Minőségük még nem éri utol a Tokajit.

Kalapos. Ha viszel neki egy régi kalapot, 20% engedménnyel kapod az újat. Ha nem viszel, de van képed sokáig alkudozni, akkor féláron kapod.

Csabai László

Az írás eredetileg az A Vörös Postakocsi c. folyóiratban jelent meg. A szerző szíves felajánlása nyomán közöljük.

http://www.avorospostakocsi.hu/2010/07/06/2010nyar-gitarhosok/

http://www.avorospostakocsi.hu/2010/11/19/2010osz-ahogy-nektek-tetszik-nyiregyhaza-beregszasz-szeged/ 

Zakatoló emlékek

2008-at írunk, mely időben nem is oly távoli, mégis sok minden megváltozott. Eltelt fél évtized, lassan ennyi ideje a kisvasút sem jár már.

A kisvasút Nyíregyháza életében meghatározó szerepet töltött be, mondhatni köré épült a város, több mint egy évszázadon keresztül szerepet játszott az itt élők mindennapjaiban. Hol villamosként csilingelt át a belvároson, hol a kisvasút gőzsípjának hangjától voltak zajosak az utcák. Néhány évtizede sajnálatos módon kikerült a város vérkeringéséből a villamos, s csak mostohagyermekként, a települést elkerülve, hagyományos keskeny nyomközű vasútvonalként maradt fenn egészen 2009 teléig.

Mostoha története és körülményei ellenére mindvégig népszerű volt. Miért is? Teszi fel magában a kérdést az ember. A válasz egyszerű: a hangulata miatt. Ódon személykocsik, lassú sebesség, széntüzelésű kályhákkal fűtött fapados, mégis melegséget, nyugalmat árasztó utastér, nyáron nyitott, de árnyékos kocsik. Mindezek a körülmények vonzóvá tették az itt élők és a turisták számára.

Hétköznapokon többnyire hivatásforgalmat bonyolítottak, közvetlen összeköttetést biztosítva Balsa, Dombrád és a megyeszékhely között, hétvégeken pedig aki tehette, családostól, a kisvasúttal utazott Sóstóra, hogy aktív pihenésben részesüljenek. Emlékszem, szombatonként több kocsival közlekedtették, de sokszor még az is kevésnek bizonyult.

A nyitott kocsiban utazni különleges élmény volt, ahogyan elhagytuk a nagyvasúti kötődést, s rátértünk az eredeti nyomvonalra, hirtelen csendesebb lett minden, a nyugalomé lett a főszerep, és a kellemes zakatolásé a több, mint 100 esztendős síneken. Kellemes volt, ahogyan az emelkedőn felfelé fák fölötti magasságokba értünk, s érdekes volt letekinteni a hídról, amint alattunk vonatok robognak át, végül előbb az állatpark látványa tárult szemünk elé, majd a gyönyörűen felújított állomásépületé, mely Sóstógyógyfürdő hangulatának alapját szinte teljes mértékben meghatározta az ide látogató számára.

Szívesen utaztam vele akár munkába járás, akár szórakozás céljából. 2008 nyarán elkéstem munkahelyemről, ugyanis több, mint fél órás késéssel sikerült elindulni a vasútállomásról, annyira sokan szálltak fel rá. Nekem szinte a vonat legutolsó nyitott kocsiján jutott hely, ami fotózáshoz tökéletes. Tele volt a kocsi kisgyermekekkel, akik talán még soha nem is utaztak vonaton. Újdonság volt számukra és az arckifejezésükből látszott: hihetetlenül élvezték a vonatozást. Az első megállóhoz érve (Vásártér) még többen szálltak fel. Hihetetlen zsúfoltság volt. Sokan adtak hangot annak, hogy ha ennyire kihasznált és népszerű, miért nem fejlesztik, miért akarják bezárni? Erre a kérdésre a mai napig nincs válasz és félek, talán már nem is lesz.

Sóstóhoz közeledve a gyermekek szeme felcsillant az Állatpark kapuja láttán. Megérkezvén az állomáshoz, nem marad más hátra, mint leszállni, elbúcsúzni a kalauztól, s megvárni, míg a vonat nélkülünk megy tovább. Munkahelyemre beérve a főnököm egyből számon kérte: hol voltam, miért késtem? Elmeséltem neki a fenti történetet a zsúfoltságról, amit nem akart elhinni, egészen addig, míg meg nem mutattam neki az itt is közölt képeket….

Gyákum Richárd

Vietórisz József: A gárdista kacagánya

(Nyíregyháza két szom-

szédos parkjában egymás

közelében és átellenében

két remek műemlék áll:

egy testőr-szobor és egy

Vénusz-szobor. Róluk szól

ez a rövid legenda.)

  

Daliás volt György, a testőr,

S igaz magyar gyökerestől;

Nagy ember is lett belőle:

Nemzetének ébresztője.

     Ércbe öntött szép alakja

Virtusait ragyogtatja;

Rajta van a fringiája

S a gárdista kacagánya.

  

Elmereng a múlt időkön,

Elborong a jövendőkön;

Mennyi nagy terv, mennyi álom,

S mennyi szép van a világon!

     S ím a szépség testet öltve

Szembetoppan le a földre...

Megrezzen e látományra

A gárdista kacagánya.

  

"Köd előttem, köd megettem:

Rám gondoltál, megjelentem!

Én voltam a óhajodban,

Én vagyok a sóhajodban:

     Könnyeidet értem sírtad,

Munkáidat értem írtad!"

...Ismerősül kacag rája

A gárdista kacagánya.

  

Láng lobog fel György szemében,

Élet erjed érc-mezében:

Karja mozdul, vére pezsdül,

Nekilendül mindenestül.

     Istennője felé tartva

Pattan át a másik parkba;

Fejcsóválva leng utána

A gárdista kacagánya.

  

"Ifjúságom szép szerelme,

Jöjj még egyszer kebelemre!

Jó volt az a sok édesség,

De hívott a kötelesség:

     Nagyratörtem, feljutottam,

Hej, de szívem megfagy ottan;

Nélküled oly nagyon árva

A gárdista kacagánya.

  

Szállj le hozzám, égi nemtőm!

Jaj, de mi ez én Teremtőm?

Mért van az, ha földet érek,

Testemből elszáll a lélek?

     S hogy lehet, ha lelkem elhagy.

Hozzám mindjárt oly hideg vagy?"

...A többit már szinte várja

A gárdista kacagánya.

  

Illedelmes gondolattal,

Gavalléros hódolattal

György leveszi párduc-bőrét

S betakarja istennőjét;

     Oly szelíden, oly gyöngéden,

Mint valaha réges régen

Simul rá a kedves vállra

A gárdista kacagánya.

  

Hasztalan vagy most is gáláns,

Nem lehetek érte hálás:

Mert mióta naggyá tettél,

Nem szeretsz már, csak szeretnél!

De lásd, ércbe merevedünk,

Kicsit meg is öregedtünk,

S rád is felfér éjszakára

A gárdista kacagánya!"

  

És azóta révedezve

Oly közel bár, mégis messze,

Egyik balra, másik jobbra,

Nehéz szívvel gondolkodva

     Egymást nézi, egymást érzi

Megbűvöli, megigézi

Az istennő könnyes bája

S a gárdista kacagánya.

(A képek a www.fortepan.hu oldalról származnak.)

Őszinte nyíregyházi kalauz

Könnyű az idevetődő idegennek, aki a városban jártában-keltében nem lát mást, mint szokatlan, furcsa, kétkerekű taligákat, amelyek a jubileumi forgatagban most éppen úgy csengős lóval járnak, mint akár téli időben; látja a hatalmasan kiépült utcák szomszédságában azokat a kis görbe-gurba utcákat, amelyeket rendszerint valami "zug"-nak neveznek a rókáról vagy az angyalról, amelyeken csak a bennszülött nyíregyházi ember tud eligazodni, más mindenki eltéved az egymásba épített házak, kerítések, udvarok között, melyek még abból az ősi Nyíregyházából maradtak itt, amikor az emberek itt szerették egymást és összebújtak az adó, a katona, a követválasztási izgalmak elől... Könnyű az idegennek, aki csak a nagyra növekedett tornyokat, a tegnap Ér-folyó vizes partján termett proestákat, a tirpákok és a zsidók hallatlan meggazdagodását látja itt megfordultában, de szorong az én szívem, amikor szülővárosomban a mostani mámoros napokban körülnézek: - vajon, mind valódi ez a "fény és pompa", a gazdagság hiúságos fitogtatása mögött nem nyargal-e a gondlovag, az örömös, kavargó habzású, pezsgő összejövetelek után nem következik-e az istenverte farkasmagányosság, amelyben Nyíregyháza leledzett, amikor környékét még vadvizek, nádasok, zordon tanyavidék övezték a betolakodott idegenek elől?

Vajon a mostani nagyvárosias kilendülések, nagyvilági, bálias hangulatok, önérzetes fejemelgetések után: nem jönnek-e vissza ama csendes, melankolikus évek, amelyek az én fiatal koromban Nyíregyházán mindig a muszka regények mélabújára emlékeztetnek? Vajon mindenki boldog marad továbbra is a városban a bankettek ízeivel a szájban, a kiállítások pompás szivárványaival a szemében, a szép szónoklatok gyöngyös patakaival az emlékezetében, a dicsérő újságcikkek halmazatával az asztalfiókjában akkor is, ha elmúlnak e napfényes, vénasszonyok nyarából való napok, és beállítanak az őszi ködök, a sóhajtozó esők, a kopasz fák között süvöltöző zimankós idők, amelyek itt a Nyírségben majdnem olyan bánatosak szoktak lenni, mint a régi szent Oroszországban?... (A város poétája, Vietórisz József nem hiába választotta az Anyegin versformáját a régi Nyíregyházáról írott költeményéhez, az akadémiai díjat nyert Senki Pálhoz, az egykori, de még ma sem elmúlott Nyíregyházához leginkább e mélabús, szlávos hangulatok, istenek pászolnak.)

...Most mi tagadás benne, bizonyos mértékig dédelgetett, ünnepelt vendégnek érzem magam ebben a felajzott kedvű városban, amelynek szomorúsága, csillagtalansága, kézilámpásos őszi estéi, cinkefüttyös, ködös reggelei, kisvárosias gondolatai, magányos életmódjai elől most harminc esztendeje elmentem, éppen egy szeptemberi napon... Az idő múlott, az arcok a múltban megszépültek, bármilyen unalom ásított is rajtuk valamikor, amikor mindennap láttam őket; a tirpák-lovak lettek a világ legszebb paripái, miután már nem gázolhattak el velük a várost gyűlölő kocsisok; az olajlámpásos házak a legboldogabb hajlékok, ahol fehérlábú szolgálók táncolnak a szüreti mustban, és kenyérdagasztó illatot árasztó menyecskék költenek fel csendes hízelkedéssel a hajnali álomból; - sok mindent költöttem, ábrándoztam harminc év alatt a nyíri város felől, amiért most több pohárköszöntőben van jutalmam, mint amennyire valaha is számítottam. De a nagyszerű polgármester ragyogó áldomásai, a megyei urak helyeslő vállveregetései, sőt a zsidók ölelgetései sem tudják velem feledtetni azt a borús, aggodalmas, összeráncolt homlokú, zordon magányú Nyíregyházát, amely kacskaringós, zegzugos utcácskáival, elvarázsolt szomorúságú házikóival, valamint búskomolyságukban szinte egykedvűvé válott lakosaival ott húzódik meg a kivilágított kirakatú, idegenektől hemzsegő nagy utcák mögött... Ezekben az utcákban, házakban, lelkekben még mindig bűvösen szomorúak az őszi esték, betegség nyög a szalmazsákon, szegénység eregeti ki füstjeit a düledező kéményekből, tyúk módjára kotkodácsol a női műveletlenség és hordó-basszus hangja van a férfiak intelligencia-hiányának... Ott túl a fénylő potrohú nagy utcákon éjszakánkint a gond ebei vonítanak a holdvilág felé, akármilyen boldogan hirdetjük, hogy Nyíregyháza századik születésnapján nem lehet szerencsétlen ember a városban.

(Krúdy Gyula, 1924)

(A képek eredetileg az időközben megszűnt profila.hu aukciós oldalról származnak.)