Washingtoni hangulat

- Washingtoni hangulat!! – kiáltott fel egy orrhangú tenor. A mindennapok valóságában nem létező hangszín egy pillanatra kettéhasította a Jereván vendégeinek lágy, megnyugtató moraját. A sorban állók és az asztaloknál ülők közül néhányan elnevették magukat. Páran elmosolyodtak, de a többség meg sem lepődött az alkoholban érlelt különös megnyilvánuláson. A sorban álló idegen idegein pánik közeli érzés karcolt végig. Nagyon hirtelen és nagyon bamba ábrázattal kapta fel a fejét.  A mögötte álló férfinak feltűnt az idegen zavara.

- Ne törődjön vele – próbálta megnyugtatni. Ő csak Csicsergő. Néha váratlanul, de igen hangosan beleközli a világba, amit éppen gondol. Az idegen eltűnődött. Mit lehet azon gondolni, hogy washingtoni hangulat? A mögötte álló folytatta a felvilágosítást:

– Olykor még hasznos is, mert ha Csicsergő kimarad az életünkből, akkor már biztos, hogy hat óra. Ugyanis a fiatalembernek hatra haza kell érnie, mert ha nem, az anyja áll neki megetetni a disznókat. Azt meg nem hagyhatja.

- Nem lehet rossz gyerek! – nézett körbe az idegen, talán meglátja a hang tulajdonosát és attól megnyugszik, de eszébe jutott, hogy minden esetben a hang képezi le a formát, s inkább letett szándékáról. Újdonsült ismerőse elhúzta a száját.

- Itt senki nem rossz gyerek!  Neki meg nem adna sörre az anyja. Maga következik.

- Parancsoljon - szólította meg a csapos a széles és magas ablak másik oldaláról. Az nyelt egy mélyet és kiszáradt torokkal lehelte:

- Egy korsó, jéghideg sört kérek!

A csapos szerette volna elröhögni magát, de az idegen amolyan úriembernek látszott, ezért nem tette.

- Elnézést - válaszolta fáradtan -, a hideg sör már elfogyott, helyette tudom ajánlani, amit mindenki iszik. A langyos sört.

Az idegen meglepődött, de nem akart lemondani az érzésről, amint egy jéghideg áradat végig rohan eltikkadt szervezetén, mint egy lavina a részeg síelőkkel teli menedékházon. Ami igazán szerény elvárás az élettől.

- Akkor egy nagy pohár hideg kólát kérek!

- Sajnálom – folytatta a pult mögött álló, - nem bírunk annyit hűteni amennyit kéne. Csak négy hűtőnk van.

Az idegen még mindig nem adta fel a reményt.

- Akkor mi az, ami a leghidegebb?

- A kávé! - vágta rá gondolkodás nélkül a csapos, mert kezdett benne elkopni a türelem. - Attól, hogy ez a kapitalizmus első éve, a valóság még bőven a szocializmus, - intett körbe egy széles mozdulattal. Meglátja, visszasírják ezt még az emberek. Ez itt egy tejjel mézzel folyó Kánaán. Csak még nincs hideg sör!   

Az idegen megadta magát.

- Jó, adjon egy korsó sört. Majd lesz valami.

Fizetett és körülnézett. A kerthelyiség oldalsó bejárata mellett éppen felszabadult egy szemmel láthatóan frissen festett lemezasztal. A központi irányítás országosan hozzá uniformizált székeivel. Egy behajló dús bokor némi árnyékot vetett az asztalra. Még bele sem kóstolt sörébe, mikor alkalmi ismerőse állt meg az asztala mellett. Bal kezének hüvelyk és mutató ujja között két féldecis poharat tartott, így biztosan támaszthatta meg a mutató és középső ujja közé szorított másik két felest. Jobb kezével, három klasszikusan habzó korsó fülét fogta össze ügyesen.

- Leülhetek? – kérdezte. Az idegen barátságosan rámutatott egy székre. A férfi letette a négy féldecit az asztalra, mellé a három korsó sört, majd leült. Az idegen csodálkozva nézte a rengeteg italt.

- Magának is hoztam, már ha nem haragszik meg érte. Csak nem hagyhatom, hogy egy szál árva sörrel ismerkedjen itt a helyi viszonyokkal – mondta és nevetve megkérdezte: - Maga honnét jött, hogy nem idevaló?      

- Messziről - vágta rá gyorsan, mert a kis poharak nagyobb érdeklődést keltettek benne, mint az, hogy honnan jött. A másik viszont úgy gondolta, ő az oka a rövid válasznak, és megpróbált vicces lenni.

- Tényleg? – legyintett. - Ott már voltam a barátaimmal. Emlékszem, vidám egy hely.  

Nem lehet tudni, hogy az idegen elszégyellte magát, vagy csak oszlatni akarta a képzavart, barátságosan megkérdezte.

- Miféle pálinka ez?

- Milyen legyen itt Szabolcsban? Természetesen alma. De nem az a krumpliszeszből ízesített förtelem, mint a barack vagy a cseresznye. Valódi kisüsti. Demizsonból és pult alól rendesen, mint máshol. Kizárólag ismerősöknek – mondta, mialatt lassan körbenézett. - Tehát mindenkinek. Kóstolja bátran, ez teljesen egészséges. Mondhatni teljes kiőrlésű pálinka.   

Koccintottak. Az idegen óvatosan öntött szájába a pohárból. Megforgatta, meg is rágta. A jó pálinka különleges zamata jólesően csiklandozta érzékelő bimbóit. Lenyelte, s már jóval nagyobb bátorsággal küldte utána a többit. Minden pillanatát kiélvezte, ahogy a kellemesen maró ital a szájpadlásán eljár egy tüzes szatmári verbunkot és egy lassabb bécsi keringővel örvénylik le a nyelőcsövén, enyhén felmelegítve azt, majd gyomrát, és a vérét is. Tetszhetett neki a különleges élmény, mert mintegy tíz centire megemelte ülepét a székről, kezet nyújtott és csak annyit mondott.

- Géza vagyok.          

- Én is Géza vagyok – fogadta el a parolát a másik. „Húha - gondolta az idegen Géza –, úgy látszik jól egymásra találtam ebben a másikban.” Mintegy varázsszóra, egyszerre emelték fel korsóikat és egyszerre mondták el a régi frázist. „Magyar ember nem koccint sörrel” - majd lehúzták az ital felét. A korsók otthonos megnyugvással koppantak a fém asztalon. Az idegen Géza körbenézett. Majdnem minden asztalnál vendégek ültek, többségükben fiatalok. Nevetgéléssel, egymás ugratásával fedték el, hogy mennyire szeretik az alkoholt.    

- Úgy látom, jól megy az üzlet – intett körbe az idegen Géza. A másik csak mosolygott.

- Ez semmi – legyintett. – Normális esetben nem csak a WC-ig, hanem egészen idáig, a bejáratig fordul el a sor. Persze sejtem én, mi lehet az oka a pangásnak. Tegnap meghalt Bobi a Dallas-ból. Úgy látszik, ilyenkor nem jönnek. Na de nehogy már egyedül árválkodjon az a szegény pálinka odalent. Küldjük utána ezt a kedves cimboráját is – nevetett. Leküldték a másik felest és a maradék sört is.

- Washingtoni hangulat! - harsant bele a kiáltás ismét a meghitt pillanatba. A két Géza csak egymásra mosolygott – és a helyi nyugodtan folytatta tovább.

- Amúgy kár, hogy nem hétvégén jött. 

Az idegen Gézából feltört az alkohol jótékony hatása.

- Miért akkor még meg is vernek? Ingyen? – próbált vicces lenni mer úgy látta, az itt nagy szokás.   

- Nem hiszem, hogy ez itt napokhoz lenne kötve – válaszolt a másik. - Arra céloznék, hogy hétvégéken nagy zenék szoktak menni. Jó pár kiváló helyi zenekar tépi a húrokat errefelé. De megfordult itt már Tolcsvay Béla, Fecó sőt még a Bródy is.

- Na, ne ugrasson! – hitetlenkedett az idegen Géza. – Majd még azt fogja mondani, hogy Michael Jackson Madonnával énekelt itt duettet.  Bródy nem játszik kocsmákban.

- Márpedig egyszer megtette. Megmondja bárki. Kérdezzen meg mindenkit. Aznap este egészen a Széchenyi utcáig álltak az emberek. – intett a parkon túlra. – Sok hölgy még a nagyestélyit is felvette.

     

- Erre inni kell – nyögött fel az idegen Géza zavarában, mert nem tudta csak úgy magában lenyelni ezt a bródys ügyet. – De most én következem – állt fel az asztaltól és elindult a söntés irányába. A sor éppen rövid volt, hamar a csapos úr színe elé került.

- Kérnék két korsóval, meg abból a titkos kiőrléses pálinkából kettőt.

A bölcs és jóindulatú csapos, megpróbált segíteni neki.

– Ne adjak inkább duplán? – kérdezte, mert még mindig olyan úriemberfélének találta a férfit. Az idegen meghatódva bólintott. Milyen kedvesek és segítőkészek errefelé az emberek - gondolta. Az italok ura rátett még egy lapáttal. – Üljön csak le nyugodtan, kiviszem maguknak tálcán, látom összehaverkodtak a Gézával.  – A férfi megköszönte a kedvességet, fizetett és visszaült az asztalhoz.   

        

Még le sem hűlt alatta a forró szék, máris megjelent az elcsigázott csapos, aki egy tálca sört és egy csomó pálinkát egyensúlyozott bele ügyesen a délutánba.

- Ha megengedik az urak, csatlakoznék egy pár perc erejéig. Nincs különösebben nagy forgalom, de így is kifárad az ember ebben a nagy hőségben – fújtatott, miközben kihúzott magának egy széket. – Már reggel fél hat körül megjelennek az első halaszthatatlan munkás vendégek. Aztán pontosan fél nyolckor a decens hivatalba siető tisztviselő urak is itt kapják be a kávéjuk mellé, a hangtalan cseresznyét. A konkrét tanárok is cserkóval üzemelnek. Nem akarom hírbe hozni őket, természetesen nem mindegyik. Van, aki megkockáztatja a hangosabb barackot. A nagy kedvenc viszont a kevert. Az utca emberének itala. Ami soha nem megy ki a divatból. Higgyék el, egyszer még megénekli valaki ezt a népszerű italt.

Mialatt beszélt egy zilált külsejű keverék kutya sétált be mellettük, egy cukorspárgán vezetve egy hasonló kinézetű fiatalt. Az idegen Géza nem állta meg szó nélkül.

- Ide ebek is bejöhetnek? – kérdezte, s nem lehetett tudni kire gondol.   

- Ő Zénó – szólt a csapos – és jól tudja a szabályt. Kutyát kint hagyni tilos! Amúgy rendes gyerek. Már a sokadik évét issza át a főiskolán. Egyszer énektanár lesz belőle. Amolyan próbálkozó típus.  Már Bródy koncerten is belépőt akart szedni, csak tőle erősebb egyének erről lebeszélték. Aztán próbálkozott a WC-díjszedéssel is, de az sem jött be neki. Azóta sántít egy kicsit. Igazi művészember. Várhat pár percet.

Nemsokára másik két fiatal is beállt a sorba.  Láttukra a kocsmáros összevonta szemöldökét. 

- Szemét gonoszládák. Ha még egyszer az asztal alá vizelnek a sötétben, nem jönnek be többet.   Majd ha odamegyek, adok én nekik. Csak még nem tudom mit fognak kérni. Ide, hozhatok néhány zsíros kenyeret?

A kocsmáros visszament a pultja mögé, a Gézák pedig folytatták az ivást. Elbeszélgettek még a helyi viszonyokról, az előttük álló lehetetlen nagy lehetőségekről. Aztán ittak az egészséges pálinkából, amitől végre rájöttek, hogy akkor ez egy egészségügyi ivás. Majd sört is ittak. És megint pálinkát. Majd megint sört. Közben elnézték a pulttól a WC-ig álló sort. Később megállapították, hogy a sor végül is nem más, mint egy élő kígyószerű organizmus, amely habzsolja telhetetlen étvággyal a szomjasokat, akik a fejtől indulva egy vidám, játékos emésztéssel egyre közelebb kerülnek egy elkerülhetetlen absztrakcióval a mindent eldöntő nagy kloákához, a söntéshez. Néha rövidült, gyengült a kígyó teste, de a Természet örök egyensúlya hamar helyrebillentette az egységet, s ők csak bámulták ezt a tökéletességet.

      

Tíz körül az idegen Géza feje lassan az asztalra borult. Úgy gondolta, nem muszáj látni a világot, azt hallani is elég, mert a hang határozza meg az anyagot és minden, ami létezik, azt úgyis a frekvencia hozza létre. Csendben elaludt, és álmodott. Körülötte lassan minden elcsendesedett, de őt senki nem zavarta fel, mert olyan úriembernek látszott.

Azt álmodta, hogy Csicsergő megmenti Zénót egy spárgára kötött hosszú, gonosz sortól, mire megjelenik Bobi a Dallas-ból, aki felkiált. Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Almapálinka van nálam! Aztán gyorsan meghal, miközben valaki a távolban megénekli a kevertet, ő pedig végre megérti, hogy az einsteini valóság csak káprázat.

Az éjféli harangszó ébresztette fel. Körbenézett. Egy asztal mellet csókolózó páron kívül már senki sem volt a Jerevánban.  Bizonytalan léptekkel elindul szállodája felé. Ekkor eszébe jutott valami. Valami, amit egész este szeretett volna kipróbálni. Vett egy mély levegőt és iszonyú erővel beleüvöltött az éjszakába, jó hangosan, hogy ott messzi is halják, ahol lakik.

- Washingtoni haaanguuulaaat!!!!!

Egy álmos hang a bokrok mögül felelt rá: 

- Anyád!  

Marján László