Na lássuk csak, milyen ez a Szabolcs-Szatmár
megye, amiről Apám, mint a „kis hazáról”
álmodozott. Milyen is ez a Nyírség, ahová a szomszédos Debrecenben töltött egyetemi
évei után kacskaringós kerülőúton, Nagyváradon, a donyeci hadifogságon, Keszthelyen,
Zalaegerszegen, Szentendrén és Nagykőrösön át hazaérkezett.
Később olvastam Yves Montand önéletírását, s a
mi költözködéseink értelmére ott találtam magyarázatot: „Az emberek azt
hiszik, azért hurcolkodnak, hogy közelebb lakhassanak. De valójában talán
valami kalandos képzelet titkos parancsai űzik-hajtják őket
álmaik otthona felé, amely mint szépséges palota tündököl előttük egy hosszú-hosszú fasor végén.”
***
Egyelőre egy vadidegen város nem éppen tündöklő
palotához hasonlító állomásán 15 éves leendő másodikos gimnazistaként értem
földet 1957 júliusában. Átsiettem
a piszkos várócsarnokon, az Utasellátóból áradó pálinka szagon és sertéspörkölt
illatfelhőn. Mielőbb látni akartam leendő lakóhelyemet.
Nicsak, a villamos! Zsebemben itt lapul az 50
fillér a jegyre, mert Apám Nagykőrösön erre is felkészített. Azt is tudtam,
hogy a Beloiannisz téri végállomás előtt, a Kossuth térhez közel kell
leszállnom. Jó, hogy nem jöttek ki elém, megajándékozhattam magam az önálló felfedezés
élményével. A súlyos bőrönddel néha meg kellett pihenni. Ilyenkor alaposan
szétnéztem.
Az Állami Áruház kirakatában rácsodálkoztam a
nagy barna fadobozra. Ez volt a „Tavasz” tévékészülék. Itt és ekkor, ‘57 július
2-án láttam az első ilyen csodát. Két évnek kellett elmúlnia, hogy esténként a
mi lakásunkban is villogjon a Tavasz fekete-fehér képernyője hol mákos
tésztához, hol sűrű hóeséshez hasonló képeivel. Egyszer csak színessé lettek a
képek, miután a város legnagyobb boltjában, az Államiban árusítani kezdték a készülék monitor-robbanás
ellen védő plexi lapjára a zöldessárga celofánt és a háromszínű üveg-rátétet. Magyar
találmány volt! A bemondó arca, inge és nyakkendője ettől színes lett, pontosabban
természetellenes színeket öltött. "Színesben” láthattuk Varga Józsefet, Tamási
Esztert, Takács Marit és Öveges József professzort.
A nyíregyházi villamos és ez a kirakati
látvány sem szelidítette oldotta első lesújtó véleményemet Nyíregyházáról. Nem
tetszett a város, nem fogott meg a hely szelleme. Kinevettem volna a jóst, ha
azt jövendöli, hogy húsz év múlva Nyíregyháza megkapja a magyar építészet
elismerését, a Hild-díjat, azoknak a településeknek az elismerését, amelyek a
legtöbbet tesznek az esztétikus környezetalakításért, a színvonalas
városfejlesztésért. Mindenesetre az ‘57-es nyár kedd délutánján én még egy
kimondottan unalmas, alig ötvenezres, ismeretlen városba csöppentem, amit a
helybeliek csak „Nyíregynek” becézgettek, a pesti emberből pedig – s ezt később
sokszor a bőrömön éreztem – nem váltott ki elismerést, ha bevallottam, hogy “tirpákotszágból”,
a „sötét Szabolcs" központjából jöttem. S hogy én egyszer majd megszeretem
ezt a várost... nos az első benyomások után ezt elképzelhetetlennek tartottam.
Bandukoltam a Vöröshadsereg útján (ma
Kállói út), jobboldalon elhagytam a hamarosan rám váró Kossuth Gimnáziumot,
száz méterrel odébb Krúdy Gyula szülőházát, melyről nem sejthettem, hogy életem
része, munkahelyem lesz. 1952-től a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiója volt
benne. Bőröndöm pléh fogantyúja törte a tenyeremet, felületesen futottam végig
az emléktábla szövegén. Akkoriban még egyetlen Krúdy-művet sem ismertem. Később
tudtam meg, hogy az író voltaképpen nem is ebben az egyemeletes polgárházban
jött a világra. A szülőház egykor ennek az épületnek a helyén állt. Krúdy az
önéletrajzában így ír a helyszínről: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben, Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú visszhangos, kis ablakos
házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán.“
Tovább cipekedtem, s végre odaértem a Kert
utca sarkához, a Vöröshadsereg útja 55. számhoz. Csengettem. Anyám nyitott
kaput... A július nem sok meglepetést hozott: berendezkedtem a vályogfalú
alacsony, földszintes ház legkisebb, de nekem tágasnak tetsző szobájában. Ott
volt a nagykőrösi lakásból hozott, ki tudja, hányadik olajfesték réteggel
felújított olajzöld íróasztalom és a kis barna könyvespolc – a két legfontosabb
bútorom. Berendeztem új életem műhelyét. Kipakoltam első lengyel utazásom zsákmányait, elrendeztem a
könyveket, szótárakat. Közben egyik szavamat a másikba öltve tartottam
szüleimnek a lengyelországi élménybeszámolót.
Tetszett, nem tetszett, eljött a nap,
amikor beiratkozás címén a bizonyítványomat különösebb lelkesedés nélkül
elvittem a gimibe. Esténként fékezett belső ellenállással, kényszeredett külső
tisztelettel meghallgattam Apám elbeszélését a nagy hírű Kossuth gimnáziumról,
nagyszerű tanárairól és egyetértő pislogással nyugtáztam a jó tanulásra
serkentő intelmeket.
Szilágyi Szabolcs
(Részlet a Visszapillantó tükör c. trilógiából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése