2013. október 8., kedd

Villanások. Sóstó. Krúdy Terasz.

Ennyi volt. Itt most megfulladok. Beszorultam. Víz alatt nincs levegő, sajnos. Abban a pillanatban elcsendesedett minden. Eltűnt a világ. Az akarás, a nagy mutatvány. Az ego! Ami megöl…! Egy pillanat alatt nem volt sehol. Cserbenhagyott. Az én drága egóm. Ő lépett le legelőbb. Itt hagyott egyedül a sóstói fürdőház medencéjében, amikor át akarok úszni a beton ülőkék alatti szűk résen a víz alatt. Nem is értem ezt a hirtelen nyugalmat. Nem kapkodni! Nem tudatosan, ésszel parancsolom ezt magamnak. A csend beszél hozzám, suttogva, s csak én hallom. Hogy miért épp ez a gyerekkori kaland jutott eszembe, nem tudom, amikor kilencvenöt tájékán, a Krúdy teraszán végre felpakoltuk a cájgot, a hatalmas Peavey hangfalakat, Szabi dobjait, a keverőt. A kontroll is jó. S ez fontos, a kontroll. Mindenkinek, de még a zenésznek is. Arra igényes mindegyik. Hogy hallja magát. Végre „beálltak” a fiúk, belecsaptak a húrokba, még nem táncol senki, de már mocorognak a párok. Szeretem őket. Jól játszanak. Összeszokottak. Ismerik egymás. Már nem akarja senki túljátszani a másikat, mint a kezdeteknél. Toncsi, az énekesnő is befutott. Nem velünk jött, őt Sanyi, a férje hozta a Minivel. Rendes tőle. Jó, hogy Sanyi is itt van, lesz egy kis dzsemmelés is. Majd később.


Zsolti nyit, mint mindig… „Ne gondol, ó, ne, hogy tied a világ. Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád”. Lehet, hogy ez túrta elő ezt a régi emléket? Mindegy. Jön a többi Illés-nóta egymás után. Én meg ülök egy külön a zenekarnak fenntartott asztalnál és már nem is hallom őket. Lenézek a terasz elé és megadom magam valami mézédes, éppen csak létezés szintű nyugalomnak. Istenem! Itt, ezeken a kavicsokon tanultam meg járni. Meg felállni. Villanásokban, apró mozaik kockákban látom, ahogy nagymamám széttárja a kezét, s azzal a kristálytiszta szívével örül nekem. Nagyi a fürdőház büféjében fejtette ki áldásos tevékenységét, s édesanyám egy mózeskosárban majd’ minden nap kivitt hozzá. Így szerettem meg a büféhangulatot. Érthető okok miatt nem sokra emlékszem, de az előtérben a nagy kerek kútra tisztán. Mint egy rendes ásott kút, csak szélesebb, és tiszteletet ébresztően mély és félelmetes. S ha már ott vagyok, nem kell nagyon feltúrnom a leltárt, hogy lássam az északi szárny, toronyra néző, (illetve akkor nem néző) kisebb teremnek ható szobáját és annak padlójába süllyesztett medencéjét. Apámék sokszor fürödtek ott kettesben, amíg Nagyim édességgel és nagybetűs Szeretettel és házi készítésű mesékkel próbálta elvonni a figyelmem a közben ólomléptekkel múló időről. És mennyire örülök én most ennek, utólag… hogy ők, együtt fürödtek… Akkor nem annyira. Meg annak sem, hogy a torony alatti fodrászatban a mester a fülembe vágott egy félelmetesen nagy és állandóan csattogó ollóval. Valahogy olyan nekem ez az egész Sóstó, mint amikor a vidéki gyermek kilopódzik a hátsó kertbe, ahol a kerti növények között az ő életereje is szárba szökken. Mit mondjak? Szép nagy kertem van.


Hoppá, vissza! Már Gabi énekel. Beatles-t… Imádom ő hangján McCartney-t. Pedig hallottam már vagy kétszázszor. Szépen halandzsázik olykor. Még a foga is úgy áll, mint McCartney-nak. Lehet, hogy ettől jó?
De ez a csapat nem csak ettől jó. Hanem azért is, mert amikor Szilvásváradon, csak úgy fellépés nélküli kiránduláson zötyögtünk a helyi turista vicinálissal, egy hirtelen felindulásból elkövetett, baráti, családi hátvégén, Attilka, (aki bírja a nyelvet) azt mondta, hogy a mellettünk ülő német házaspár arról beszélget, milyen szép baráti társaság, ilyet nem mindig látni! Mondták ők, ott. Mi meg gyerekestől, mindenestől. Mindenki vidám és örülünk egymásnak (meg a pálinkának a táskában), pedig Attilka hely híján egy kényelmes Renault csomagtartójába zárva tette meg a százötven kilométert. Ez is a Texas zenekar. Este a kicsi Gabika úgy dobolt a bérelt házban fellelhető lábasokon, hogy leesett az állunk. Az én Ádámom is ott éretlenkedett. És Zsóka hajnalban a ház mögötti ködben, a réten túl, megmutatott neki egy patakot. Milyen kár, hogy nem emlékszik a gyermekkorára az ember.


A tömeg nagy része táncol. Ők, ezért jöttek ki a Teraszra. A Texasra. Hali nyomja a country-t. Ring of Fire-t. Tökéletes angolsággal. Tanítja is... A blokk után szünet. A fiuk megisznak egy sört az asztalnál. Én meg sóvárogva nézem a terasz mellett álló Fiat Ivecómat amivel kihoztam a bandát. De jó lenne egy kisfröccs. Inkább négy nagy. Zsolti kérdezi. Kezded az Első villamossal? Ismer, tudja, hogy egy-két szám erejéig előfordul, némi győzelmet arat fölöttem az exhibicionizmus. Olykor. Ma nem. Már megint ott vagyok a víz alatt beszorulva. Levegő nélkül… Hátra, Laci. Ami biztos. Ott már jártál. Azóta sem értett nyugalommal visszatoltam magam a víz alatt. Igazán és őszintén örülök, hogy akkor nem sikerült megbomlasztanom a körülményeket. Egy héttel később abban a medencében, az akkori indiános filmekben látott fejessel próbálkoztam. Kéz szigorúan a comb mellett, s fejjel bele a vízbe. Vajon mit várhattam? Egy iszonyú csontrepesztő koppanás a fejemen. Túléltem. A tudás sokba kerül! Megállj, Gojkó Mitics, ha egyszer találkozom veled, elmondom, hogy téged nagyon átvert valaki. Az a fejes szerintem…, ugyan már! Nem hiszem, hogy az indiánok így ugrottak volna bele a vízbe. De az is lehet, hogy azt az ugrást nem ilyen alacsony költségvetésű medencére tervezték.


Az élményektől kábán felnézek az asztal mellől. De csak azért, hogy újabb, régi emlékekbe merülhessek. Mint sok éjjel, most is huncutul kacsingat felém időtlen és gyönyörű kedvesem, a Tó, mert a lágy hullámzás megtöri a lámpák fényét, és biztos vagyok benne, hogy tudja, nekem Ő a legnagyobb szerelmem. Nem féltékeny típus. Jól ismer (már a tudósok is kimutatták, a víz mindenre emlékszik), tudja, hogy mindig visszatérek hozzá.

És gondolatban már ugrok is habjai közé ölelni őt meztelenül, mint azon a nyári éjszakán, mikor egy jól sikerült Beatles Bár-béli fellépés után tettük azt a Texasszal és a lányokkal. S mivel nem volt betervezve, a hold is röhögött a fehér fenekünkön. Aztán úsznom sem kell, mert egy pillanat alatt egy még korábbi időkben találom magam a régi stégen, a tóstrandon. Ott ahol fiatal korunkban, az akkori srácokkal vagánykodhattunk magunk és a lányok előtt. S nem a szüleink által megvehető márkás fürdőnacinkkal vagy a drága vízálló óránkkal. Hanem önmagunk mellkasát döngetve, ki bírja tovább a víz alatt, vagy ki tud felhozni iszapot a mélyből. Amivel dobálhattuk egymást. Jól felfogott érdekből, nem mindig engedtük meg magunknak, hogy a belépőjegy okozta trauma korlátozza a sör iránt érzett jogos igényünket. A túlsó oldalról, a legkisebb feltűnést keltve (mintha ott sem lennénk, strandpapuccsal a kezünkben), de véletlenül, mit ad Isten, egyre közelebb a stéghez. Az utolsó métereket már a víz alatt megtéve (biztos a mi biztos). Onnan már nem volt gond átúszni a legális világba. Az élmény, ami bent a tó közepén vár, leírhatatlan. Nyugodtan, lassan tempózva, még ma is, valami olyan érzés fog el mintha az anyaméhben úszkálnék. A biztonságban. Ahol nem kell félni, minden úgy van jól, ahogy van. Egy ősi atavisztikus, megnyugtató, lelassító, már-már, meditációs élmény. Akkor rájövök, hogy Sóstó szeret. Nem csak engem. Átölel mindenkit, aki szereti. Bennünk, s velünk él. Mint mikor gyermekkoromban elalvás előtt oldalt a kispárnán fekve azt hittem, hogy a terasz előtti kavicsokon sétálás gyönyörű muzsikáját hallom. Ma már tudom, hogy csak a vérem lüktetése zenélt a fülemben. Egy semmihez sem fogható lágy susogás. Minden szívdobbanás egy lépés. Már akkor, együtt. A sejtjeimbe kövült, ahogy a Nagyim jósága, Szeretete és figyelme.


Ja, igen! Megnyugvásként még aznap legalább ötször átúsztam a betonülőkék alatt.

Már mindenki táncol a teraszon. Azok a legjobban, akik nem akartak. Hiába. Sóstó, hálából megteszi velünk a csodát. Amire mindenki vágyik.


Aki csak egyszer is szerette, az örökké fiatal marad. 

Marján László

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése