2012. december 29., szombat

Szindbád utolsó látogatása a városban


Széll Márton lassacskán felébredt. Szemeit hunyorítva nyitogatta, hasító fájdalmak közepette, melyek koponyájának legtitkosabb üregeibe nyilallottak bele alattomosan és a legváratlanabb pillanatokban. A hajnali napfény első pengevágásait elkerülni igyekezvén kézfejével próbált árnyékot varázsolni tekintete és a Nap közé, de megmacskásodott ujjai a hidegtől csikorogva némileg elégtelen szemellenzőt alkottak csupán.

Úgy döntött, megpróbál felülni és úgy, ülő helyzetben keresni valamiféle árnyékosabb és oltalmazóbb testhelyzetet. Nagy nehezen sikerült a padról a földre tennie a lábát, majd egy rendkívüli erőfeszítést kívánó elhatározást követően feltápászkodnia oldalt fekvő helyzetéből. Kissé imbolygó mozdulatok kíséretében, de egyre biztosabban ülve lassacskán megvetette lábait, hátradőlt, a zsebéből előkotort tárcából egy cigarettát vett elő és azt szertartásosan meggyújtotta. Gondolkodni kezdett.

Lassan jöttek elő az emlékképek.

Arra még tisztán emlékezett, hogy kivel indult neki a tegnap estének. Régi jó barátját, Szindbádot évek óta nem látta már, és nagyon megörült neki, hogy újra a városban köszöntheti őt. Szállást adni sajnos nem állt módjában neki saját lakásában, mivel olyannal nem is rendelkezett, csupán egy szűkös, de az igényeit teljesen kielégítő szobát bérelt egy hivatalnok korán megözvegyült feleségétől, viszont minden különösebb gond nélkül talált egy üres szobát Sóstón, a tó mellett álló Svájci Lakban, jutányos áron, s ez a szoba pont meg is felelt a barátjának. A családias kis szálló konyhája is csábító illatokkal várta őket, amint a vasútállomásról egészen idáig gördülő villamosról leszálltak és beléptek az épületbe. Nyírségi gombócleves várta őket gőzölgő tálban, majd fácánsült, párolt almával, s káposztával.

Az ebédet néhány korsó sörrel leöblítve, s egy-két szivart elfüstölve már egészen úgy érezték magukat, mint akik készen állnak bevenni a nyíregyházi éjszaka előttük magasodó, ám cseppet sem riasztó ormait. Fogtak egy talyigást, mert villamosozni már nem volt kedvük aznap, és ráérősen bedöcögtek a Sóstói úton át a városba. Közben nagyokat hallgattak. Az erdő csendjét szerencsére nem zavarta semmi, ők sem érezték indokoltnak, hogy akár egy éneklő madarat is elriasszanak felesleges csevegésükkel. A Tölgyes csárda mellé érve halaszthatatlan szükségét érezték egy újabb korsó habzó ser elfogyasztásának, le is állították a talyigást, hadd térhessenek be az árnyas fák közt nemrégiben nyílott csapszékbe.



Kisvártatva tovább is indultak, majd szép lassan a város ódon hangulatú főterére érve elbocsájtották eddig hű fuvarosukat, hogy ezután gyalog induljanak neki a város utcáinak. A Károlyi kertben a Lengyel kioszknál elfogyasztottak egy kancsó feketét némi szilvalekváros derelyék kíséretében, majd egy-két kocsmába betekintve végül a Korona szállóban kötöttek ki, ahol is Szindbád belebotlott egy régi hölgyismerősébe. Széll Márton is ismerte a hölgyet, igyekezett eltitkolni Szindbád előtt, hogy milyen nagyon is ismeri. Ismerte. Vagyis, úgy gondolta egy időben, hogy talán van, talán lehet némi közük egymáshoz. Meg is tett érte rengeteg mindent, udvarolt neki kitartóan, állhatatosan, igyekezett elhalmozni bókokkal, ajándékokkal, de mindhiába, a mások számára is olyannyira megszerezni kívánt kincs, a hölgy szíve elérhetetlen maradt, és egy kósza este elcsattant csóknál több nem esett meg közöttük, és még mindig nagyon fájdalmasan érintette Széll Mártont, hogy ez esetben nem járt sikerrel. Pedig nagyon szeretett volna.

Széll Márton a halántékához emelte ujjait és felszisszent. A tegnap este fájdalmas emlékeit enyhítendő úgy döntött, sürgősen valami kávé után kell néznie, mert különben egészen elcseppfolyósodik koponyájának teljes tartalma. Körbetekintve megelégedéssel nyugtázta, hogy a vak szerencse tegnap este pont visszavezette a Lengyel kioszk mellé, itt töltötte a parkban egy padon éjszakáját, holott alig pár percnyi járásra lakott innen. Végigtapogatta zsebeit – megvolt mindene. Láncos zsebórája, tárcája, pénze, iratai, notesze, tolla, még egy gyűrött szirmú, elhervadt virágot is talált a tárca mellett. Kabátját leporolva, kalapját fejébe húzva betért a kioszkba, mely, bár korán reggel volt még, de már friss süteményekkel várva vendégeit nyitva állt. Rendelt egy dupla feketét. A napi sajtót csupán azért emelte arca elé, hogy senki ne bámulja véreres és homályos tekintetét. Tovább gondolkodott a tegnap estéről és újabb foszlányok szövődtek emlékszövetekké agyában.



Igen, a hölgyismerős! Akivel Szindbád összetalálkozott. Aki reménytelen szerelme volt, nemcsak hogy Széll Mártonnak, de fél Nyíregyházának is, újságosfiútól a szabómesterig, pincértől a fodrászig. Aki csak ismerte, nem tudott közömbös lenni iránta. Ő viszont oly titokzatosságba burkolózott, s oly érinthetetlen maradt szinte mindenki számára, amilyet még ebben a városban senki nem látott. Most viszont, Szindbádot megpillantva, egy pillanat alatt megváltozott a hölgy körül a levegő hőmérséklete. Keble hevesebben kezdett emelkedni-ereszkedni, legyezője járt, mintha nem lenne elég levegő a teremben, s trópusi forróság szállta volna meg, arca kipirult, szemeit hol lesütötte, hol egyenest Szindbád tekintetének sugarába szegezte.

- Megbocsáss, kérlek, egy pillanatra, kedves Márton, hű barátom! – szólt Szindbád, majd felemelkedett az asztal mellől és a hölgy asztala felé fordult.

- Ó, parancsolj, kérlek, ez csak természetes! – válaszolta Márton a barátjának, majd teljesen magába zuhanva poharára meredt, csettintett a pincérnek, s kért egy újabb kancsó vöröset.

Szindbád a hölgy asztalához lépett és így szólt:

- Annamária! Kedvesem! Már idejét sem tudom, amikor utoljára…

- Szindbád! Ha tudná, hogy én magára mennyire haragszom! – fojtotta belé Szindbádba a szót a hölgy mosolyogva, kebelére szorítva a hervatag szál virágot, amit Szindbád egy pillanattal ezelőtt csent el a szomszéd asztalról észrevétlenül, s nyújtott át neki. Szindbád megfogta a hölgy kezét, felsegítette az asztaltól, majd elvonult vele a terem egyik sarkába, egy eldugott, dísznövények és oszlopok által takart kis zugba. A pincér diszkréten utánuk vitte italukat, majd Mártonnak is kivitte az újabb kancsó bort.

- Mondja, maga látta már ilyennek ezt az Annamáriát? – szegezte neki a pincérnek a kérdést Márton, mikor megkapta italát. Töltött, majd a választ meg sem várva folytatta, halkan, de annál nagyobb hévvel. – Mert én még soha. Soha…! Amióta csak megismertem, mindig egy zárkózott szépség volt, férfiszívek mozsara, egy örök rejtély, egy örök ideál, egy nő, a nagybetűs nő, a nő, akit soha senki senkivel elmenni még nem látott, aki után mindenki csak epedezik, akiről leperegnek a bókok, aki minden udvarlóval, minden hódolóval csak játszik, aki…, aki…

- Igen, már láttam ilyennek egyszer – szólt váratlanul a pincér, s tálcájára tette a régebbi, a már kiürült kancsót.

Mártonba belészakadt a szó.

- Nem mondja! – szólt szinte rémült hangon, mint aki valami olyan sorsfordító, világrengető dologról maradt le éppen, ami egyszer adódik csak egy ember életében.

- De bizony! Várjon csak! Ha emlékezetem nem csal, éppen ma tizenhét éve.

- Tizenhét éve? – kérdezte Márton mély döbbenettel a hangjában. – Na, meséljen!

- Széll úr! Hát mit mesélhetnék erről? Pont én és pont magának? Hát azt gondolná az ember, mindenkinél többet tud Széll úr a dologról ebben a városban. Kivéve persze az érintetteket.

- Maga szórakozik velem!

- Távol álljon tőlem! Ne haragudjon. Azt gondoltam, akinek Szindbád a legjobb barátja, az tudhat is Szindbád viselt dolgairól. Az akár azt is tudhatja, hogy akkor, tizenhét évvel ezelőtt, amikor megismerkedett Annamáriával, Szindbád olyannyira elcsavarta a hölgy fejét, amennyire csak egy ilyen édes teremtés fejét el lehet csavarni. Annamária azóta is Szindbádot várja, minden férfiemberben őt keresi, de soha senkiben még csak hasonlót sem talált. Minden hódolónak Szindbáddal kell versenyre kelnie, ha csak egy pillantásra is méltatja Annamária kisasszonyt… Maga erről nem tudott?

- Na, tudja mit? Hozzon egy konyakot! – szólalt meg Márton a döbbenettől magához sem térve. – Nem is! Inkább kettőt!



A pincér kisvártatva meghozta az italt, Márton pedig azonnal fel is hajtotta az első pohárral. Kissé szédült, de a szükség már nagyon szólította, ezért kitámolygott a mellékhelyiségbe, nem is vetve egy pillantást sem Szindbád és a hölgy asztala felé. Dolga végeztével, a terembe újból belépve viszont szinte önkéntelenül is az asztal felé pillantott – de nem látott ott senkit. Odaviharzott, amennyire lábai és a szédülés engedték, és valóban, Szindbád és Annamária eltűntek. Márton dühében a zsebébe gyűrte az asztalon felejtett hervadó virágot, visszament a saját asztalához és felhörpintette a másik pohár konyakot is.

Akárhogy fente az elméjét, akárhogy is próbálkozott, eddig tartott az eseményeknek a fonala Széll Márton emlékeiben. Hogy ezek után mi történt – sejtelme sem volt. Abban biztos volt, hogy még sokáig kóválygott kocsmáról kocsmára, és azt is biztosra vehette, hogy semmiféle rossz szándékú társaságba nem keveredett bele az éjszaka folyamán, mert szerencséjére a fején kívül semmije nem fájt, és értékei is megvoltak. Viszont valami nagyon rossz érzés kavargott benne, valami megmagyarázhatatlan, semmi korábban érzett érzéshez nem hasonlítható dolog, valami olyan rossz, ami eddig még elkerülte őt, amiről azt remélte, soha nem is fog ilyesmit érezni. Most viszont érezte. Hogy mi ez, azt nem tudta, de a kávé hatására múlni kezdett a fejfájása, és úgy döntött, ideje kicsit összekapnia magát. Fizetett hát és elindult a Kossuth téren keresztül szerény lakhelyére, hogy majd megtisztálkodva kivillamosozzon Sóstóra, összeszedje Szindbádot (maga sem értette, hogyan lehetséges ez, de nem haragudott rá egy kicsit sem), feltegye őt a vonatra és aztán majd jól kialudja magát.

A Kossuth téren szokatlan sokadalom gyülekezett a szobor körül a kora reggeli időpont ellenére. Mind, akik ott összegyűltek, a szobor előtti kis területre szegezték tekintetüket, tolongva és szörnyülködve. Széll Márton bensőjében újra erőre kapott a kioszkban rajta elhatalmasodó érzés, és szaporázni kezdte a lépteit a szobor felé. Mikor odaért, egy orvos emelkedett fel a tömeg gyűrűjében, kivette füléből a sztetoszkóp hallgatóját és annyit mondott halkan:

- Meghalt. Alighanem méreg végzett vele. Kérem, álljanak hátrébb, hadd vihessék el innen.

A tömeg szétnyílt, két segéd pedig abban a pillanatban helyezte Annamária tetemét egy hevenyészetten összeácsolt, szegényes fakoporsóba. Széll Márton szemei előtt elsötétült a világ, rohanni kezdett, a megyeháza előtt beugrott egy talyigás mögé, és azonnal kiszáguldott, már amennyire egy talyigással száguldani lehet, Sóstóra, a szállóhoz. Berohant az épületbe, és azzal a lendülettel fel akart rohanni Szindbád szobájához, de a portás megismerte és utána szólt:

- Kérem! Az úr már egy órája kijelentkezett.

- Micsoda? – kérdezte elképedve Széll Márton. Kirohant az épület elé, és még éppen hallhatta a távolodó vonat sípjának messziről, halványan ideszűrődő jajszavát.

Illés Zoltán




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése