Villanások. Sóstó. Krúdy Terasz.

Ennyi volt. Itt most megfulladok. Beszorultam. Víz alatt nincs levegő, sajnos. Abban a pillanatban elcsendesedett minden. Eltűnt a világ. Az akarás, a nagy mutatvány. Az ego! Ami megöl…! Egy pillanat alatt nem volt sehol. Cserbenhagyott. Az én drága egóm. Ő lépett le legelőbb. Itt hagyott egyedül a sóstói fürdőház medencéjében, amikor át akarok úszni a beton ülőkék alatti szűk résen a víz alatt. Nem is értem ezt a hirtelen nyugalmat. Nem kapkodni! Nem tudatosan, ésszel parancsolom ezt magamnak. A csend beszél hozzám, suttogva, s csak én hallom. Hogy miért épp ez a gyerekkori kaland jutott eszembe, nem tudom, amikor kilencvenöt tájékán, a Krúdy teraszán végre felpakoltuk a cájgot, a hatalmas Peavey hangfalakat, Szabi dobjait, a keverőt. A kontroll is jó. S ez fontos, a kontroll. Mindenkinek, de még a zenésznek is. Arra igényes mindegyik. Hogy hallja magát. Végre „beálltak” a fiúk, belecsaptak a húrokba, még nem táncol senki, de már mocorognak a párok. Szeretem őket. Jól játszanak. Összeszokottak. Ismerik egymás. Már nem akarja senki túljátszani a másikat, mint a kezdeteknél. Toncsi, az énekesnő is befutott. Nem velünk jött, őt Sanyi, a férje hozta a Minivel. Rendes tőle. Jó, hogy Sanyi is itt van, lesz egy kis dzsemmelés is. Majd később.

Zsolti nyit, mint mindig… „Ne gondol, ó, ne, hogy tied a világ. Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád”. Lehet, hogy ez túrta elő ezt a régi emléket? Mindegy. Jön a többi Illés-nóta egymás után. Én meg ülök egy külön a zenekarnak fenntartott asztalnál és már nem is hallom őket. Lenézek a terasz elé és megadom magam valami mézédes, éppen csak létezés szintű nyugalomnak. Istenem! Itt, ezeken a kavicsokon tanultam meg járni. Meg felállni. Villanásokban, apró mozaik kockákban látom, ahogy nagymamám széttárja a kezét, s azzal a kristálytiszta szívével örül nekem. Nagyi a fürdőház büféjében fejtette ki áldásos tevékenységét, s édesanyám egy mózeskosárban majd’ minden nap kivitt hozzá. Így szerettem meg a büféhangulatot. Érthető okok miatt nem sokra emlékszem, de az előtérben a nagy kerek kútra tisztán. Mint egy rendes ásott kút, csak szélesebb, és tiszteletet ébresztően mély és félelmetes. S ha már ott vagyok, nem kell nagyon feltúrnom a leltárt, hogy lássam az északi szárny, toronyra néző, (illetve akkor nem néző) kisebb teremnek ható szobáját és annak padlójába süllyesztett medencéjét. Apámék sokszor fürödtek ott kettesben, amíg Nagyim édességgel és nagybetűs Szeretettel és házi készítésű mesékkel próbálta elvonni a figyelmem a közben ólomléptekkel múló időről. És mennyire örülök én most ennek, utólag… hogy ők, együtt fürödtek… Akkor nem annyira. Meg annak sem, hogy a torony alatti fodrászatban a mester a fülembe vágott egy félelmetesen nagy és állandóan csattogó ollóval. Valahogy olyan nekem ez az egész Sóstó, mint amikor a vidéki gyermek kilopódzik a hátsó kertbe, ahol a kerti növények között az ő életereje is szárba szökken. Mit mondjak? Szép nagy kertem van.

Hoppá, vissza! Már Gabi énekel. Beatles-t… Imádom ő hangján McCartney-t. Pedig hallottam már vagy kétszázszor. Szépen halandzsázik olykor. Még a foga is úgy áll, mint McCartney-nak. Lehet, hogy ettől jó?

De ez a csapat nem csak ettől jó. Hanem azért is, mert amikor Szilvásváradon, csak úgy fellépés nélküli kiránduláson zötyögtünk a helyi turista vicinálissal, egy hirtelen felindulásból elkövetett, baráti, családi hátvégén, Attilka, (aki bírja a nyelvet) azt mondta, hogy a mellettünk ülő német házaspár arról beszélget, milyen szép baráti társaság, ilyet nem mindig látni! Mondták ők, ott. Mi meg gyerekestől, mindenestől. Mindenki vidám és örülünk egymásnak (meg a pálinkának a táskában), pedig Attilka hely híján egy kényelmes Renault csomagtartójába zárva tette meg a százötven kilométert. Ez is a Texas zenekar. Este a kicsi Gabika úgy dobolt a bérelt házban fellelhető lábasokon, hogy leesett az állunk. Az én Ádámom is ott éretlenkedett. És Zsóka hajnalban a ház mögötti ködben, a réten túl, megmutatott neki egy patakot. Milyen kár, hogy nem emlékszik a gyermekkorára az ember.

A tömeg nagy része táncol. Ők, ezért jöttek ki a Teraszra. A Texasra. Hali nyomja a country-t. Ring of Fire-t. Tökéletes angolsággal. Tanítja is... A blokk után szünet. A fiuk megisznak egy sört az asztalnál. Én meg sóvárogva nézem a terasz mellett álló Fiat Ivecómat amivel kihoztam a bandát. De jó lenne egy kisfröccs. Inkább négy nagy. Zsolti kérdezi. Kezded az Első villamossal? Ismer, tudja, hogy egy-két szám erejéig előfordul, némi győzelmet arat fölöttem az exhibicionizmus. Olykor. Ma nem. Már megint ott vagyok a víz alatt beszorulva. Levegő nélkül… Hátra, Laci. Ami biztos. Ott már jártál. Azóta sem értett nyugalommal visszatoltam magam a víz alatt. Igazán és őszintén örülök, hogy akkor nem sikerült megbomlasztanom a körülményeket. Egy héttel később abban a medencében, az akkori indiános filmekben látott fejessel próbálkoztam. Kéz szigorúan a comb mellett, s fejjel bele a vízbe. Vajon mit várhattam? Egy iszonyú csontrepesztő koppanás a fejemen. Túléltem. A tudás sokba kerül! Megállj, Gojkó Mitics, ha egyszer találkozom veled, elmondom, hogy téged nagyon átvert valaki. Az a fejes szerintem…, ugyan már! Nem hiszem, hogy az indiánok így ugrottak volna bele a vízbe. De az is lehet, hogy azt az ugrást nem ilyen alacsony költségvetésű medencére tervezték.

Az élményektől kábán felnézek az asztal mellől. De csak azért, hogy újabb, régi emlékekbe merülhessek. Mint sok éjjel, most is huncutul kacsingat felém időtlen és gyönyörű kedvesem, a Tó, mert a lágy hullámzás megtöri a lámpák fényét, és biztos vagyok benne, hogy tudja, nekem Ő a legnagyobb szerelmem. Nem féltékeny típus. Jól ismer (már a tudósok is kimutatták, a víz mindenre emlékszik), tudja, hogy mindig visszatérek hozzá.

És gondolatban már ugrok is habjai közé ölelni őt meztelenül, mint azon a nyári éjszakán, mikor egy jól sikerült Beatles Bár-béli fellépés után tettük azt a Texasszal és a lányokkal. S mivel nem volt betervezve, a hold is röhögött a fehér fenekünkön. Aztán úsznom sem kell, mert egy pillanat alatt egy még korábbi időkben találom magam a régi stégen, a tóstrandon. Ott ahol fiatal korunkban, az akkori srácokkal vagánykodhattunk magunk és a lányok előtt. S nem a szüleink által megvehető márkás fürdőnacinkkal vagy a drága vízálló óránkkal. Hanem önmagunk mellkasát döngetve, ki bírja tovább a víz alatt, vagy ki tud felhozni iszapot a mélyből. Amivel dobálhattuk egymást. Jól felfogott érdekből, nem mindig engedtük meg magunknak, hogy a belépőjegy okozta trauma korlátozza a sör iránt érzett jogos igényünket. A túlsó oldalról, a legkisebb feltűnést keltve (mintha ott sem lennénk, strandpapuccsal a kezünkben), de véletlenül, mit ad Isten, egyre közelebb a stéghez. Az utolsó métereket már a víz alatt megtéve (biztos a mi biztos). Onnan már nem volt gond átúszni a legális világba. Az élmény, ami bent a tó közepén vár, leírhatatlan. Nyugodtan, lassan tempózva, még ma is, valami olyan érzés fog el mintha az anyaméhben úszkálnék. A biztonságban. Ahol nem kell félni, minden úgy van jól, ahogy van. Egy ősi atavisztikus, megnyugtató, lelassító, már-már, meditációs élmény. Akkor rájövök, hogy Sóstó szeret. Nem csak engem. Átölel mindenkit, aki szereti. Bennünk, s velünk él. Mint mikor gyermekkoromban elalvás előtt oldalt a kispárnán fekve azt hittem, hogy a terasz előtti kavicsokon sétálás gyönyörű muzsikáját hallom. Ma már tudom, hogy csak a vérem lüktetése zenélt a fülemben. Egy semmihez sem fogható lágy susogás. Minden szívdobbanás egy lépés. Már akkor, együtt. A sejtjeimbe kövült, ahogy a Nagyim jósága, Szeretete és figyelme.

Ja, igen! Megnyugvásként még aznap legalább ötször átúsztam a betonülőkék alatt.

Már mindenki táncol a teraszon. Azok a legjobban, akik nem akartak. Hiába. Sóstó, hálából megteszi velünk a csodát. Amire mindenki vágyik.

Aki csak egyszer is szerette, az örökké fiatal marad. 

Marján László

Ez itt a Nyírség! (1957)

Na lássuk csak, milyen ez a Szabolcs-Szatmár megye, amiről  Apám, mint a „kis hazáról” álmodozott. Milyen is ez a Nyírség, ahová a szomszédos Debrecenben töltött egyetemi évei után kacskaringós kerülőúton, Nagyváradon, a donyeci hadifogságon, Keszthelyen, Zalaegerszegen, Szentendrén és Nagykőrösön át hazaérkezett.

Később olvastam Yves Montand önéletírását, s a mi költözködéseink értelmére ott találtam magyarázatot: „Az emberek azt hiszik, azért hurcolkodnak, hogy közelebb lakhassanak. De valójában talán valami kalandos képzelet titkos parancsai űzik-hajtják őket álmaik otthona felé, amely mint szépséges palota tündököl előttük egy hosszú-hosszú fasor végén.”

***

Egyelőre egy vadidegen város nem éppen tündöklő palotához hasonlító állomásán 15 éves leendő másodikos gimnazistaként értem földet 1957 júliusában.  Átsiettem a piszkos várócsarnokon, az Utasellátóból áradó pálinka szagon és sertéspörkölt illatfelhőn. Mielőbb látni akartam leendő lakóhelyemet.

Nicsak, a villamos! Zsebemben itt lapul az 50 fillér a jegyre, mert Apám Nagykőrösön erre is felkészített. Azt is tudtam, hogy a Beloiannisz téri végállomás előtt, a Kossuth térhez közel kell leszállnom. Jó, hogy nem jöttek ki elém, megajándékozhattam magam az önálló felfedezés élményével. A súlyos bőrönddel néha meg kellett pihenni. Ilyenkor alaposan szétnéztem.

Az Állami Áruház kirakatában rácsodálkoztam a nagy barna fadobozra. Ez volt a „Tavasz” tévékészülék. Itt és ekkor, ‘57 július 2-án láttam az első ilyen csodát. Két évnek kellett elmúlnia, hogy esténként a mi lakásunkban is villogjon a Tavasz fekete-fehér képernyője hol mákos tésztához, hol sűrű hóeséshez hasonló képeivel. Egyszer csak színessé lettek a képek, miután a város legnagyobb boltjában, az Államiban  árusítani kezdték a készülék monitor-robbanás ellen védő plexi lapjára a zöldessárga celofánt és a háromszínű üveg-rátétet. Magyar találmány volt! A bemondó arca, inge és nyakkendője ettől színes lett, pontosabban természetellenes színeket öltött. "Színesben” láthattuk Varga Józsefet, Tamási Esztert, Takács Marit és Öveges József professzort.  

A nyíregyházi villamos és ez a kirakati látvány sem szelidítette oldotta első lesújtó véleményemet Nyíregyházáról. Nem tetszett a város, nem fogott meg a hely szelleme. Kinevettem volna a jóst, ha azt jövendöli, hogy húsz év múlva Nyíregyháza megkapja a magyar építészet elismerését, a Hild-díjat, azoknak a településeknek az elismerését, amelyek a legtöbbet tesznek az esztétikus környezetalakításért, a színvonalas városfejlesztésért. Mindenesetre az ‘57-es nyár kedd délutánján én még egy kimondottan unalmas, alig ötvenezres, ismeretlen városba csöppentem, amit a helybeliek csak „Nyíregynek” becézgettek, a pesti emberből pedig – s ezt később sokszor a bőrömön éreztem – nem váltott ki elismerést, ha bevallottam, hogy “tirpákotszágból”, a „sötét Szabolcs" központjából jöttem. S hogy én egyszer majd megszeretem ezt a várost... nos az első benyomások után  ezt elképzelhetetlennek tartottam.

Bandukoltam a Vöröshadsereg útján (ma Kállói út), jobboldalon elhagytam a hamarosan rám váró Kossuth Gimnáziumot, száz méterrel odébb Krúdy Gyula szülőházát, melyről nem sejthettem, hogy életem része, munkahelyem lesz. 1952-től a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiója volt benne. Bőröndöm pléh fogantyúja törte a tenyeremet, felületesen futottam végig az emléktábla szövegén. Akkoriban még egyetlen Krúdy-művet sem ismertem. Később tudtam meg, hogy az író voltaképpen nem is ebben az egyemeletes polgárházban jött a világra. A szülőház egykor ennek az épületnek a helyén állt. Krúdy az önéletrajzában így ír a helyszínről: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben, Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú visszhangos, kis ablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán.“

Tovább cipekedtem, s végre odaértem a Kert utca sarkához, a Vöröshadsereg útja 55. számhoz. Csengettem. Anyám nyitott kaput... A július nem sok meglepetést hozott: berendezkedtem a vályogfalú alacsony, földszintes ház legkisebb, de nekem tágasnak tetsző szobájában. Ott volt a nagykőrösi lakásból hozott, ki tudja, hányadik olajfesték réteggel felújított olajzöld íróasztalom és a kis barna könyvespolc – a két legfontosabb bútorom. Berendeztem új életem műhelyét. Kipakoltam első  lengyel utazásom zsákmányait, elrendeztem a könyveket, szótárakat. Közben egyik szavamat a másikba öltve tartottam szüleimnek a lengyelországi élménybeszámolót.

Tetszett, nem tetszett, eljött a nap, amikor beiratkozás címén a bizonyítványomat különösebb lelkesedés nélkül elvittem a gimibe. Esténként fékezett belső ellenállással, kényszeredett külső tisztelettel meghallgattam Apám elbeszélését a nagy hírű Kossuth gimnáziumról, nagyszerű tanárairól és egyetértő pislogással nyugtáztam a jó tanulásra serkentő intelmeket.

Szilágyi Szabolcs

(Részlet a Visszapillantó tükör c. trilógiából) 

Az eltűnt idő nyomában Nyíregyháza terein

Szeretek sétálni Nyíregyháza szépen parkosított, ízlésesen burkolt, tágas terein, megállni egy-egy szobor, emlékmű előtt, elgyönyörködni a teret körülvevő épületekben. S közben akár akarom, akár nem, megjelenik a képzeletemben a másfél - két évszázaddal ezelőtti városka, amikor még nádfedeles, földszintes kis házak sorakoztak itt, s a nyírségi homok vagy esős időben bokáig érő sár borította az utcákat, tereket. 

Mi maradt meg mára abból, ami akkor ezt a várost jelentette? Az emberek már rég porladnak, az épületek helyére újak, majd még újabbak kerültek, a réges-régi lábnyomokat őrző utakat, tereket burkolat fedi. Ami azonban mindig megmaradt és átörökítődött időről időre: a HELY. S milyen jó, hogy ezeket az ember lakta és járta helyeket elnevezik, mert ezek a nevek mesélnek nekünk. Mesélnek a múltról, a városban, sőt az országban lezajlott történésekről, és nem utolsósorban mesélnek az itt élő emberekről…

  

Országzászló tér

Bár a XVIII. századi (rekonstruált) térképeken már látszik a Szarvas utcának ez a kiszélesedett térszerű része, nevet először az 1840-es térképen láthatunk, ekkor Széna Piacznak hívták. A régi városokban a terek ugyanis gyakorlati funkciót töltöttek be: ezeken a közterületeken tartották a piacokat. Nevéből (ami akkoriban még nem hivatalos név volt) kiderül, hogy itt a széna adásvétele folyt. A század második felében a széna, szalma árulását áthelyezték a mai Bessenyei térre, ami tágasabb is volt, megközelíteni is jobban lehetett, és főleg: kijjebb esett a belvárostól. Ezt a teret pedig – még mindig nem hivatalosan – Szarvas térnek nevezték el. Keleti oldalán vonult el ugyanis a Szarvas utca, mely abban az időben még a városközpontban kezdődött (tehát része volt a mai Zrínyi Ilona). Ez az elnevezés azonban nem sokáig élhetett, mert egy 1890-es közgyűlési jegyzőkönyvben, mely az utcanevek rendezéséről szól, már Széchenyi térként szerepel. A névadó – a jegyzőkönyv szerint – „a Széchenyinek címzett szálloda” volt, mely a tér északi oldalán állt. 

Széchenyi Szálló

A legnagyobb magyar nevét negyven évig viselte a tér, s talán a mai napig is viselné, ha nem szól közbe a történelem. 1930-ban ugyanis évfordulót ünnepelt az ország, így Nyíregyháza is: Horthy Miklós kormányzóságának tizedik évfordulóját. Városunkban március 1-jére díszközgyűlést hívtak össze ebből az alkalomból, s a jegyzőkönyv nemzeti színű szegéllyel díszített lapjairól kiderül, hogy, a képviselőtestület a teret „örök emlékezetre” Horthy Miklós térnek nevezi el. A szokásokkal ellentétben a határozat nem említi az előző nevet (azaz, hogy névváltoztatás történik), ehelyett egy ügyes huszárvágással az elnevezendő tér pontos lokalizációját úgy adják meg, hogy felsorolják, mely utcák torkolatában helyezkedik el.  

Országzászló

  

Másfél évtized múlva azonban nagyot fordult a világ, s ennek a fordulatnak a szele sok minden mással együtt az akkori ideológia számára nem kívánatos elnevezéseket is elsodorta. Horthy neve az elsők között volt, melyet letöröltek a térképről, s a teret 1946-ban Szabadság térnek nevezték el (Osváth Imre 1932-ben itt fölállított Országzászló-emlékművét pedig egy kis átalakítással Szabadság-szobornak). De a város vezetése nem volt annyira gyors Horthy Miklós nevének eltüntetésében, mint amilyen fürge Lenin nevének a megörökítésében. Ez utóbbiról ugyanis már 1944 decemberében elnevezték az akkori Bencs László (ma: Szabadság) teret, s így fordult elő az a bizarr helyzet, hogy az 1945-ös térképen egyszerre volt jelen a Horthy Miklós tér és a Lenin tér. 

Volt tehát egy Szabadság terünk és egy Lenin terünk, de nem volt még Lenin-szobrunk.1980-ban, tehát három és fél évtized múlva lett is. A városi V. B. úgy döntött, hogy a szobor legméltóbb helye a Szabadság tér (nyilván az MSZMP-székház közelsége miatt), majd arról is határoztak, hogy az addigi Lenin tér neve és ennek a térnek a neve cseréljen helyet. Kereken tíz évig állt itt a Lenin-szobor, és ugyanennyi ideig hívták a teret Lenin térnek. Micsoda eklekticizmusa a neveknek! Lenin közvetlen szomszédságában Széchenyi, Zrínyi Ilona és Kálvin! 

A Lenin-szobor

A rendszerváltást követően azonban ismét nagy névváltoztatásokra került sor. E tér új nevére három névjavaslat született: az egyik a régi, Széchenyi tér név visszaállítása volt, a másik javaslat szerint összevonták volna egyetlen név alá a Kálvin térrel, a harmadik volt a végül elfogadott Országzászló tér elnevezés. Egyedül ez a név emlékeztet arra a városban, hogy valaha állt itt egy Országzászló-emlékmű. A Lenin-szobrot elvitték a térről, s helyére 1997-ben fölállították Györfi Sándor  „A magyar huszár” című bronz lovas szobrát. 

A lovas szobor

Szabadság tér

Nem kevésbé tanulságos a fentiekben már említett Szabadság tér neveinek története sem. 1840-ben Nád Piacz volt a neve – az akkor még lecsapolatlan Bujtoshoz való közelsége miatt ez volt a legalkalmasabb hely a nád árusítására. Hogy meddig élt ez a név, nem tudni, egy 1860-ban készült csatornázási térképre nem írták ki, az 1890-es térképen viszont már a kellemes hangulatú Selyem tér névvel büszkélkedik. (Innen nyílt a Selyem utca.) Ez a név a közhasználatban párhuzamosan élhetett a Zöldség tér elnevezéssel (nyilván itt volt a zöldségpiac), mert az 1890 júliusában megtartott bizottsági ülésen, mely az utcaelnevezéseket tárgyalta, ezt a teret nem Selyem térként, hanem „Zöldség tér”-ként említik, s javasolják, hogy nevét „Károlyi térre” változtassák meg. De valószínűleg ez a közterület ekkor még nem volt méltó az újratelepítő földesúr, Károlyi Ferenc nevének viselésére, mert a közgyűlés a Zöldség tér elnevezés megtartását fogadta el. Így hívták a teret majdnem negyven esztendeig. 1928-ban Pisszer János (a város neves építésze) és társai azzal a javaslattal fordultak a képviselőtestülethez, hogy nevezze el ezt a teret Bencs Lászlóról, a „város régi és érdemes polgármesteréről”. A közgyűlés a javaslatot egyhangúlag elfogadta, Bencs Kálmán polgármester (Bencs László fia) pedig családja nevében  hálásan köszönte meg ezt a megtiszteltetést.  

Bencs László

Bencs László 1890–1901-ig volt Nyíregyháza polgármestere. Az ő működése alatt épült fel a lovassági huszárlaktanya, az evangélikus elemi iskola, a vármegyeháza, a színház, a kaszinó, a görög katolikus templom, valamint a Korona Szálló. Rendkívül nagy szerepe volt a város arculatának kialakításában, mégis az ő nevét áldozták föl 1944-ben, amikor – valószínűleg az országban elsőként – a Szovjetunió iránti hálától vezérelve Leninről nevezték el a teret. Így hívták három és fél évtizedig. 

Lenin tér

1980-ban azonban „átadta” nevét az akkori Szabadság térnek, ahol a Lenin-szobrot felállították. Új elnevezésére három javaslat is született. Az egyik volt a legkézenfekvőbb névcsere, azaz a „Szabadság tér”, a másik a helyzetéből adódó „Bujtosi kapu”, a harmadik pedig az itt álló intézmények miatt a „Művelődési park” elnevezés. Végül a Szabadság tér nevet fogadta el a V. B., bár volt kis fenntartásuk amiatt, hogy a korábbi megszokás nem fogja-e zavarni a város lakosságát. Mára már megszokta mindenki… 

Művelődési Központ

Hősök tere

A fenti két tér hat-hat névre tekinthet vissza bő másfél évszázados múltjában. A pálmát azonban mégis a Hősök tere viszi el még ennél is több névváltozással. Ez a szép, impozáns belvárosi tér szintén piacként kezdte működését. Az 1840-es térképen a Fa-Piacz nevet viseli, egy 1863-ban készült tervrajzon pedig a mai Kossuth térrel egybekapcsolva a Belső-Piacz név olvasható. 1891-93 között épült föl a nyugati oldalon a megyeháza, melyről 1890-ben (még az építkezés megkezdése előtt) elnevezték a teret. Igaz, először Bessenyei Györgyről akarták elnevezni, mivel akkor már fölmerült a lehetősége annak, hogy a nagyvendéglő romjai helyén az ő szobrát állítják majd föl. A képviselőtestület akkor ezt a javaslatot még elvetette, és a Vármegyeház tér nevet szavazta meg, mely hol ebben a formában, hol a rövidebb Megyeház tér alakban szerepel a térképeken. 

Üdvözlet Nyíregyházáról

Érdekes momentum, hogy 1906 decemberében, Rákóczi hamvainak hazahozatala emlékére ezt a teret hivatalos határozattal Rákóczi térnek nevezték el, de ezen a határozaton és az alábbi képeslapon kívül semmilyen más forrás nem utal arra, hogy viselte volna valaha is ezt a nevet.

Rákóczi tér

Az 1910-es térképen ugyanis továbbra is a Vármegyeház tér elnevezés olvasható. Az 1910. szeptember 2-án tartott közgyűlés jegyzőkönyvében, mely „a házszámozási és utcaelnevezési munkálatok alapelveinek megállapítása tárgyában” hozott határozatot tartalmazza, viszont már Bessenyei tér a neve. 

Bessenyei tér

Bessenyei György szobrát 1899-ben állították föl a téren, de 1928-ban alkotója, Kallós Ede beleegyezésével átvitték a mai helyére. Ennek oka az volt, hogy a világháborúban elesett szabolcsi hősök emlékművét a szobrászművész, Kisfaludi Strobl Zsigmond kívánsága szerint itt helyezték el. A tér nevét azonban nem változtatták meg, maradt Bessenyei tér egészen 1952-ig. 

Hősök szobra

 Az újabb névváltoztatásba a történelem (és a politika) szólt bele. 1952. március 30-án politikai tevékenységéért kivégezték Nikosz Beloiannisz görög kommunistát, s négy nap múlva (!) már arról határozott Nyíregyháza vezetősége, hogy közterületet nevez el róla, mégpedig ezt a teret. Bessenyei nevét azonban nem törölték el, mert fölvette az a tér, ahol akkor már majdnem negyed százada a szobra állt (és áll ma is). 

Beloiannisz tér

A Beloiannisz tér idegen hangzású, nehezen kiejthető neve a város lakosságának kezdettől fogva nem tetszett, s kérték az illetékesektől, hogy változtassák meg. Az 1956-os forradalom után, 1957. január elején meg is tárgyalták a névváltoztatást, melynek során javaslatként a „Béke tér” vagy a „Móricz Zsigmond tér” elnevezés merült föl. A V. B. azonban az itt álló emlékműhöz kapcsolódó Hősök tere elnevezés mellett döntött. Meghozták a névváltoztatásról szóló hivatalos határozatot (mely ezen kívül még hat másik utca, illetve tér nevének megváltoztatását tartalmazta), a határozat végrehajtása azonban – az akkori többlépcsős folyamatban – valahol elakadt, mert a tér egészen 1969-ig Beloiannisz nevét viselte. A változtatásra végül 1969-ben ismét politikai okokból, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából került sor, s így lett Tanácsköztársaság tér az újabb neve. 

A Megyeháza 1988-ban

1990-ben azonban – az előző rendszerre emlékeztető nevekkel együtt – ez is a megváltoztatandó elnevezések listájára került. Itt is három javaslat született: az egyik a „Köztársaság tér”, a másik a „Szabolcs vezér tér”, a harmadik pedig a már 1957-ben is fölmerült, s most végre meg is valósult, ünnepélyes hangulatú Hősök tere. 

A Hősök tere napjainkban, őszi napfényben

Urbán Terézia

A képek részben facebook-oldalunk gyűjteményéből, részben a szoborlap.hu-ról származnak. A lovasszobrot és a Hősök terét ábrázoló képek a szerző felvételei.

Washingtoni hangulat

- Washingtoni hangulat!! – kiáltott fel egy orrhangú tenor. A mindennapok valóságában nem létező hangszín egy pillanatra kettéhasította a Jereván vendégeinek lágy, megnyugtató moraját. A sorban állók és az asztaloknál ülők közül néhányan elnevették magukat. Páran elmosolyodtak, de a többség meg sem lepődött az alkoholban érlelt különös megnyilvánuláson. A sorban álló idegen idegein pánik közeli érzés karcolt végig. Nagyon hirtelen és nagyon bamba ábrázattal kapta fel a fejét.  A mögötte álló férfinak feltűnt az idegen zavara.

- Ne törődjön vele – próbálta megnyugtatni. Ő csak Csicsergő. Néha váratlanul, de igen hangosan beleközli a világba, amit éppen gondol. Az idegen eltűnődött. Mit lehet azon gondolni, hogy washingtoni hangulat? A mögötte álló folytatta a felvilágosítást:

– Olykor még hasznos is, mert ha Csicsergő kimarad az életünkből, akkor már biztos, hogy hat óra. Ugyanis a fiatalembernek hatra haza kell érnie, mert ha nem, az anyja áll neki megetetni a disznókat. Azt meg nem hagyhatja.

- Nem lehet rossz gyerek! – nézett körbe az idegen, talán meglátja a hang tulajdonosát és attól megnyugszik, de eszébe jutott, hogy minden esetben a hang képezi le a formát, s inkább letett szándékáról. Újdonsült ismerőse elhúzta a száját.

- Itt senki nem rossz gyerek!  Neki meg nem adna sörre az anyja. Maga következik.

- Parancsoljon - szólította meg a csapos a széles és magas ablak másik oldaláról. Az nyelt egy mélyet és kiszáradt torokkal lehelte:

- Egy korsó, jéghideg sört kérek!

A csapos szerette volna elröhögni magát, de az idegen amolyan úriembernek látszott, ezért nem tette.

- Elnézést - válaszolta fáradtan -, a hideg sör már elfogyott, helyette tudom ajánlani, amit mindenki iszik. A langyos sört.

Az idegen meglepődött, de nem akart lemondani az érzésről, amint egy jéghideg áradat végig rohan eltikkadt szervezetén, mint egy lavina a részeg síelőkkel teli menedékházon. Ami igazán szerény elvárás az élettől.

- Akkor egy nagy pohár hideg kólát kérek!

- Sajnálom – folytatta a pult mögött álló, - nem bírunk annyit hűteni amennyit kéne. Csak négy hűtőnk van.

Az idegen még mindig nem adta fel a reményt.

- Akkor mi az, ami a leghidegebb?

- A kávé! - vágta rá gondolkodás nélkül a csapos, mert kezdett benne elkopni a türelem. - Attól, hogy ez a kapitalizmus első éve, a valóság még bőven a szocializmus, - intett körbe egy széles mozdulattal. Meglátja, visszasírják ezt még az emberek. Ez itt egy tejjel mézzel folyó Kánaán. Csak még nincs hideg sör!   

Az idegen megadta magát.

- Jó, adjon egy korsó sört. Majd lesz valami.

Fizetett és körülnézett. A kerthelyiség oldalsó bejárata mellett éppen felszabadult egy szemmel láthatóan frissen festett lemezasztal. A központi irányítás országosan hozzá uniformizált székeivel. Egy behajló dús bokor némi árnyékot vetett az asztalra. Még bele sem kóstolt sörébe, mikor alkalmi ismerőse állt meg az asztala mellett. Bal kezének hüvelyk és mutató ujja között két féldecis poharat tartott, így biztosan támaszthatta meg a mutató és középső ujja közé szorított másik két felest. Jobb kezével, három klasszikusan habzó korsó fülét fogta össze ügyesen.

- Leülhetek? – kérdezte. Az idegen barátságosan rámutatott egy székre. A férfi letette a négy féldecit az asztalra, mellé a három korsó sört, majd leült. Az idegen csodálkozva nézte a rengeteg italt.

- Magának is hoztam, már ha nem haragszik meg érte. Csak nem hagyhatom, hogy egy szál árva sörrel ismerkedjen itt a helyi viszonyokkal – mondta és nevetve megkérdezte: - Maga honnét jött, hogy nem idevaló?      

- Messziről - vágta rá gyorsan, mert a kis poharak nagyobb érdeklődést keltettek benne, mint az, hogy honnan jött. A másik viszont úgy gondolta, ő az oka a rövid válasznak, és megpróbált vicces lenni.

- Tényleg? – legyintett. - Ott már voltam a barátaimmal. Emlékszem, vidám egy hely.  

Nem lehet tudni, hogy az idegen elszégyellte magát, vagy csak oszlatni akarta a képzavart, barátságosan megkérdezte.

- Miféle pálinka ez?

- Milyen legyen itt Szabolcsban? Természetesen alma. De nem az a krumpliszeszből ízesített förtelem, mint a barack vagy a cseresznye. Valódi kisüsti. Demizsonból és pult alól rendesen, mint máshol. Kizárólag ismerősöknek – mondta, mialatt lassan körbenézett. - Tehát mindenkinek. Kóstolja bátran, ez teljesen egészséges. Mondhatni teljes kiőrlésű pálinka.   

Koccintottak. Az idegen óvatosan öntött szájába a pohárból. Megforgatta, meg is rágta. A jó pálinka különleges zamata jólesően csiklandozta érzékelő bimbóit. Lenyelte, s már jóval nagyobb bátorsággal küldte utána a többit. Minden pillanatát kiélvezte, ahogy a kellemesen maró ital a szájpadlásán eljár egy tüzes szatmári verbunkot és egy lassabb bécsi keringővel örvénylik le a nyelőcsövén, enyhén felmelegítve azt, majd gyomrát, és a vérét is. Tetszhetett neki a különleges élmény, mert mintegy tíz centire megemelte ülepét a székről, kezet nyújtott és csak annyit mondott.

- Géza vagyok.          

- Én is Géza vagyok – fogadta el a parolát a másik. „Húha - gondolta az idegen Géza –, úgy látszik jól egymásra találtam ebben a másikban.” Mintegy varázsszóra, egyszerre emelték fel korsóikat és egyszerre mondták el a régi frázist. „Magyar ember nem koccint sörrel” - majd lehúzták az ital felét. A korsók otthonos megnyugvással koppantak a fém asztalon. Az idegen Géza körbenézett. Majdnem minden asztalnál vendégek ültek, többségükben fiatalok. Nevetgéléssel, egymás ugratásával fedték el, hogy mennyire szeretik az alkoholt.    

- Úgy látom, jól megy az üzlet – intett körbe az idegen Géza. A másik csak mosolygott.

- Ez semmi – legyintett. – Normális esetben nem csak a WC-ig, hanem egészen idáig, a bejáratig fordul el a sor. Persze sejtem én, mi lehet az oka a pangásnak. Tegnap meghalt Bobi a Dallas-ból. Úgy látszik, ilyenkor nem jönnek. Na de nehogy már egyedül árválkodjon az a szegény pálinka odalent. Küldjük utána ezt a kedves cimboráját is – nevetett. Leküldték a másik felest és a maradék sört is.

- Washingtoni hangulat! - harsant bele a kiáltás ismét a meghitt pillanatba. A két Géza csak egymásra mosolygott – és a helyi nyugodtan folytatta tovább.

- Amúgy kár, hogy nem hétvégén jött. 

Az idegen Gézából feltört az alkohol jótékony hatása.

- Miért akkor még meg is vernek? Ingyen? – próbált vicces lenni mer úgy látta, az itt nagy szokás.   

- Nem hiszem, hogy ez itt napokhoz lenne kötve – válaszolt a másik. - Arra céloznék, hogy hétvégéken nagy zenék szoktak menni. Jó pár kiváló helyi zenekar tépi a húrokat errefelé. De megfordult itt már Tolcsvay Béla, Fecó sőt még a Bródy is.

- Na, ne ugrasson! – hitetlenkedett az idegen Géza. – Majd még azt fogja mondani, hogy Michael Jackson Madonnával énekelt itt duettet.  Bródy nem játszik kocsmákban.

- Márpedig egyszer megtette. Megmondja bárki. Kérdezzen meg mindenkit. Aznap este egészen a Széchenyi utcáig álltak az emberek. – intett a parkon túlra. – Sok hölgy még a nagyestélyit is felvette.

     

- Erre inni kell – nyögött fel az idegen Géza zavarában, mert nem tudta csak úgy magában lenyelni ezt a bródys ügyet. – De most én következem – állt fel az asztaltól és elindult a söntés irányába. A sor éppen rövid volt, hamar a csapos úr színe elé került.

- Kérnék két korsóval, meg abból a titkos kiőrléses pálinkából kettőt.

A bölcs és jóindulatú csapos, megpróbált segíteni neki.

– Ne adjak inkább duplán? – kérdezte, mert még mindig olyan úriemberfélének találta a férfit. Az idegen meghatódva bólintott. Milyen kedvesek és segítőkészek errefelé az emberek - gondolta. Az italok ura rátett még egy lapáttal. – Üljön csak le nyugodtan, kiviszem maguknak tálcán, látom összehaverkodtak a Gézával.  – A férfi megköszönte a kedvességet, fizetett és visszaült az asztalhoz.   

        

Még le sem hűlt alatta a forró szék, máris megjelent az elcsigázott csapos, aki egy tálca sört és egy csomó pálinkát egyensúlyozott bele ügyesen a délutánba.

- Ha megengedik az urak, csatlakoznék egy pár perc erejéig. Nincs különösebben nagy forgalom, de így is kifárad az ember ebben a nagy hőségben – fújtatott, miközben kihúzott magának egy széket. – Már reggel fél hat körül megjelennek az első halaszthatatlan munkás vendégek. Aztán pontosan fél nyolckor a decens hivatalba siető tisztviselő urak is itt kapják be a kávéjuk mellé, a hangtalan cseresznyét. A konkrét tanárok is cserkóval üzemelnek. Nem akarom hírbe hozni őket, természetesen nem mindegyik. Van, aki megkockáztatja a hangosabb barackot. A nagy kedvenc viszont a kevert. Az utca emberének itala. Ami soha nem megy ki a divatból. Higgyék el, egyszer még megénekli valaki ezt a népszerű italt.

Mialatt beszélt egy zilált külsejű keverék kutya sétált be mellettük, egy cukorspárgán vezetve egy hasonló kinézetű fiatalt. Az idegen Géza nem állta meg szó nélkül.

- Ide ebek is bejöhetnek? – kérdezte, s nem lehetett tudni kire gondol.   

- Ő Zénó – szólt a csapos – és jól tudja a szabályt. Kutyát kint hagyni tilos! Amúgy rendes gyerek. Már a sokadik évét issza át a főiskolán. Egyszer énektanár lesz belőle. Amolyan próbálkozó típus.  Már Bródy koncerten is belépőt akart szedni, csak tőle erősebb egyének erről lebeszélték. Aztán próbálkozott a WC-díjszedéssel is, de az sem jött be neki. Azóta sántít egy kicsit. Igazi művészember. Várhat pár percet.

Nemsokára másik két fiatal is beállt a sorba.  Láttukra a kocsmáros összevonta szemöldökét. 

- Szemét gonoszládák. Ha még egyszer az asztal alá vizelnek a sötétben, nem jönnek be többet.   Majd ha odamegyek, adok én nekik. Csak még nem tudom mit fognak kérni. Ide, hozhatok néhány zsíros kenyeret?

A kocsmáros visszament a pultja mögé, a Gézák pedig folytatták az ivást. Elbeszélgettek még a helyi viszonyokról, az előttük álló lehetetlen nagy lehetőségekről. Aztán ittak az egészséges pálinkából, amitől végre rájöttek, hogy akkor ez egy egészségügyi ivás. Majd sört is ittak. És megint pálinkát. Majd megint sört. Közben elnézték a pulttól a WC-ig álló sort. Később megállapították, hogy a sor végül is nem más, mint egy élő kígyószerű organizmus, amely habzsolja telhetetlen étvággyal a szomjasokat, akik a fejtől indulva egy vidám, játékos emésztéssel egyre közelebb kerülnek egy elkerülhetetlen absztrakcióval a mindent eldöntő nagy kloákához, a söntéshez. Néha rövidült, gyengült a kígyó teste, de a Természet örök egyensúlya hamar helyrebillentette az egységet, s ők csak bámulták ezt a tökéletességet.

      

Tíz körül az idegen Géza feje lassan az asztalra borult. Úgy gondolta, nem muszáj látni a világot, azt hallani is elég, mert a hang határozza meg az anyagot és minden, ami létezik, azt úgyis a frekvencia hozza létre. Csendben elaludt, és álmodott. Körülötte lassan minden elcsendesedett, de őt senki nem zavarta fel, mert olyan úriembernek látszott.

Azt álmodta, hogy Csicsergő megmenti Zénót egy spárgára kötött hosszú, gonosz sortól, mire megjelenik Bobi a Dallas-ból, aki felkiált. Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Almapálinka van nálam! Aztán gyorsan meghal, miközben valaki a távolban megénekli a kevertet, ő pedig végre megérti, hogy az einsteini valóság csak káprázat.

Az éjféli harangszó ébresztette fel. Körbenézett. Egy asztal mellet csókolózó páron kívül már senki sem volt a Jerevánban.  Bizonytalan léptekkel elindul szállodája felé. Ekkor eszébe jutott valami. Valami, amit egész este szeretett volna kipróbálni. Vett egy mély levegőt és iszonyú erővel beleüvöltött az éjszakába, jó hangosan, hogy ott messzi is halják, ahol lakik.

- Washingtoni haaanguuulaaat!!!!!

Egy álmos hang a bokrok mögül felelt rá: 

- Anyád!  

Marján László

A hímesi kölykök

Én abból az időből származom, amikor a Hímesben, még csak nagyon kevés utca volt aszfaltozott, és a madár nevűek – Galamb, Fürj, Fecske, Gém utca – mind földes út volt, illetve a Hímes utca másik oldalán lévők között is akadtak ilyenek. Egy ilyen utcában nőttem fel én, az Újszőlő utcában, melynek az eleje macskaköves volt, majd beleveszett a messzeségbe, egészen az Árok utcáig, bár a körút gonoszul kettészelte. Akkoriban még mindkét oldalról akácfák szegélyezték az utakat.

Nyáron, az utca porában az összes gyerekkel kint játszottunk a házak előtt. Tollasoztunk, bicikliztünk, kiütőztünk. Mivel aprónak születtem, így hamar becenevet ragasztott rám a házunkkal szemben lakó bácsi. Dugó lettem. Nem mondhatnám, hogy büszkén viseltem ezt a nevet, és serdülő koromban boldogan vettem tudomásul, hogy kezdenek elköltözni azok az emberek, akik ezzel a gúnynévvel illettek. Megnyugodni látszott az ifjú korom, de nem számoltam a szemben lakó fiúval, aki nem felejtett. Jött haza a középiskolából, és már rá is kezdett: „Dugó, fadugó, parafa dugó…”

Valami csattanós bosszún törtem a fejem. Valami olyanon, ami neki is pont úgy fájhat, mint nekem. Így hát Csacsi lett a fiúból. Eltelt egy pár év egymás csipkelődésével. – Szia, Dugó! –kiáltotta hangosan. - Iá! Csacsi! - Kontráztam szinte azonnal. De alapvetően békés szeretet volt ez. A gyermekkor azon cikis része, amit akkor felejtene az ember, de így utólag kedves emlékké szelídül a szívben. Azóta sem tudom, merre lehet a szomszéd fiú, pedig legalább 15-20 évet egy utcában éltünk le.

Hogy milyen volt hímesi kölyöknek lenni? Egy valódi hímesi gyerek a hetvenes, nyolcvanas években elképzelhetetlen volt bicikli nélkül. Bandáztunk a Fürj és a Gém utca homokjában. Téptük a füvet az Ér patak partján, és egyensúlyoztunk az azt átszelő csöveken. Pörögni jártunk az Mezőgazdasági Főiskola mögötti pilótaképző „játszóterére”.

Apám asztalos volt. Maszek. Ez nagy dolog volt abban az időben. Én csak annyit láttam különbségnek, hogy ő mindig otthon van, a többiek meg akkor járnak haza, amikor éppen hazaesik valamelyik szülő. Mindig nálunk gyülekeztünk suli után. Elfoglaltuk apám forgács illatú műhelyét, és barkácsolni kezdtünk. Igazi hajógyárrá vált a kis asztalos műhely. Apám hozta nekünk a fa hulladékokat, olykor már hajóformájúra vágott deszkákkal várt minket, máskor meg nagyobb fadarabokat adott nekünk és vésőt, hogy faragjuk ki magunknak. Gyűjtöttük az U-szeget korlátnak, a konzervdobozokat kéménynek, és ha készen lett a mű, bringára pattanva száguldoztunk az Ér patakhoz. Hangosan kiáltoztunk: – Hajóvonták találkozása TILOS! – és futottunk a Hímes utcán lévő hídtól a Szalonkáig. Egy-egy merészebb pillanatban egészen a reptérig.

Hímesi kölyöknek lenni valamiféle kiváltság volt. A Városmajor utcán lévő kis faboltig tekertünk, ledobtuk a bringáinkat a bejárat elé, és Morauszki Tibi bácsinak magyaráztuk, hogy hány hajót, gőzöst eresztettünk le egészen a világ végéig. Kiváltságosnak éreztük magunkat, mert nekünk van „nagy” folyónk, és Tibi bácsink, aki téli fagyival jutalmazta a beszámolókat.

Abban az időben, amikor én gyerek voltam a Hímesben, minden gyerek nevét tudtuk, a kicsiktől a nagyokig. Az utca homokjában játszottunk, bicikliztünk, és szinte soha nem keveredtünk tisztán haza. A házak nem voltak nagyobbak tízszer tízesnél, mindegyiknek volt kertje, és titkos padlása. A mi utcánknak macskaköves volt az eleje…

Vaskó Ilona 

(A képek Virág Attila gyűjteményéből származnak.)

"A világegyetem legcsendesebb fürdőhelye"

…bolyongásaimban elvetődtem a Sóstó-fürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni akartam. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják felcserélni, és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén!… A Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam ez idő tájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson. Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal, s így megnyugodva foglaltam el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre lehetett látni – mennyi mindent mondtak a fák kétlépésnyi távolságból az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb piros képű vadászok szánkója nyargal erre, vagy falusiak széles talpú szánjai tűnnek el a ködben, zúzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a balerina-ruházatú szitakötők után, melyek elszállottak a messzi szikes pusztaság felé.

 Mindenki földszinten lakott, és reggelenként a nyitott ajtókból, ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, májuk, szívük: a Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt az ujjak hegyén, és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.

A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kopott utazókosarakban itt nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli kisbirtokosnék, hegyes orrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok, vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról megérkezik Benci bandája és vele látogatóba jött férjek és apák, valamint a pikémellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti vadkacsa-tollas kalapjával, Kálnay László úr hetyke kedvével és táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros- és szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat rendelt… És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozások kívüli bölcsességét, erélyességét egykor csodáltam.

Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának – nappalra pedig ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett, és okosan végezte a dolgát. A régi Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet ittak.

A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett sokáig ébren voltak, álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat, és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből áramlott feléjük…

Amíg a töméntelen nyíri vinkó megtette a magáét, a gyengébb gyomrú férfiak csillagvizsgálatra tüntek el a tó irányába, Bakai klarinétos előbátorkodott a banda félhomályából, és Kálnay úr füléhez illesztette hangszerét, teli pofával fújta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember kigombolta mellényét és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a huszárlaktanyában – de papiroson való elintézés nem fogadtatik el… A legbölcsebbek még az enni- és innivalókon is vitatkoztak, borok és sörök minéműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint Csapkay Gyula kijelentette, hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni, mégpedig vereset…

A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn reggel olyan volt az egész, mint egy álom…

Krúdy Gyula

(N. N., 1917.)

A képek (részben) az azóta már megszűnt profila.hu oldalról származnak.