A hímesi kölykök

Én abból az időből származom, amikor a Hímesben, még csak nagyon kevés utca volt aszfaltozott, és a madár nevűek – Galamb, Fürj, Fecske, Gém utca – mind földes út volt, illetve a Hímes utca másik oldalán lévők között is akadtak ilyenek. Egy ilyen utcában nőttem fel én, az Újszőlő utcában, melynek az eleje macskaköves volt, majd beleveszett a messzeségbe, egészen az Árok utcáig, bár a körút gonoszul kettészelte. Akkoriban még mindkét oldalról akácfák szegélyezték az utakat.

Nyáron, az utca porában az összes gyerekkel kint játszottunk a házak előtt. Tollasoztunk, bicikliztünk, kiütőztünk. Mivel aprónak születtem, így hamar becenevet ragasztott rám a házunkkal szemben lakó bácsi. Dugó lettem. Nem mondhatnám, hogy büszkén viseltem ezt a nevet, és serdülő koromban boldogan vettem tudomásul, hogy kezdenek elköltözni azok az emberek, akik ezzel a gúnynévvel illettek. Megnyugodni látszott az ifjú korom, de nem számoltam a szemben lakó fiúval, aki nem felejtett. Jött haza a középiskolából, és már rá is kezdett: „Dugó, fadugó, parafa dugó…”

Valami csattanós bosszún törtem a fejem. Valami olyanon, ami neki is pont úgy fájhat, mint nekem. Így hát Csacsi lett a fiúból. Eltelt egy pár év egymás csipkelődésével. – Szia, Dugó! –kiáltotta hangosan. - Iá! Csacsi! - Kontráztam szinte azonnal. De alapvetően békés szeretet volt ez. A gyermekkor azon cikis része, amit akkor felejtene az ember, de így utólag kedves emlékké szelídül a szívben. Azóta sem tudom, merre lehet a szomszéd fiú, pedig legalább 15-20 évet egy utcában éltünk le.

Hogy milyen volt hímesi kölyöknek lenni? Egy valódi hímesi gyerek a hetvenes, nyolcvanas években elképzelhetetlen volt bicikli nélkül. Bandáztunk a Fürj és a Gém utca homokjában. Téptük a füvet az Ér patak partján, és egyensúlyoztunk az azt átszelő csöveken. Pörögni jártunk az Mezőgazdasági Főiskola mögötti pilótaképző „játszóterére”.

Apám asztalos volt. Maszek. Ez nagy dolog volt abban az időben. Én csak annyit láttam különbségnek, hogy ő mindig otthon van, a többiek meg akkor járnak haza, amikor éppen hazaesik valamelyik szülő. Mindig nálunk gyülekeztünk suli után. Elfoglaltuk apám forgács illatú műhelyét, és barkácsolni kezdtünk. Igazi hajógyárrá vált a kis asztalos műhely. Apám hozta nekünk a fa hulladékokat, olykor már hajóformájúra vágott deszkákkal várt minket, máskor meg nagyobb fadarabokat adott nekünk és vésőt, hogy faragjuk ki magunknak. Gyűjtöttük az U-szeget korlátnak, a konzervdobozokat kéménynek, és ha készen lett a mű, bringára pattanva száguldoztunk az Ér patakhoz. Hangosan kiáltoztunk: – Hajóvonták találkozása TILOS! – és futottunk a Hímes utcán lévő hídtól a Szalonkáig. Egy-egy merészebb pillanatban egészen a reptérig.

Hímesi kölyöknek lenni valamiféle kiváltság volt. A Városmajor utcán lévő kis faboltig tekertünk, ledobtuk a bringáinkat a bejárat elé, és Morauszki Tibi bácsinak magyaráztuk, hogy hány hajót, gőzöst eresztettünk le egészen a világ végéig. Kiváltságosnak éreztük magunkat, mert nekünk van „nagy” folyónk, és Tibi bácsink, aki téli fagyival jutalmazta a beszámolókat.

Abban az időben, amikor én gyerek voltam a Hímesben, minden gyerek nevét tudtuk, a kicsiktől a nagyokig. Az utca homokjában játszottunk, bicikliztünk, és szinte soha nem keveredtünk tisztán haza. A házak nem voltak nagyobbak tízszer tízesnél, mindegyiknek volt kertje, és titkos padlása. A mi utcánknak macskaköves volt az eleje…

Vaskó Ilona 

(A képek Virág Attila gyűjteményéből származnak.)

"A világegyetem legcsendesebb fürdőhelye"

…bolyongásaimban elvetődtem a Sóstó-fürdőre, ahol egy nyáron pihenni és megnyugodni akartam. Ezek a kis fürdőhelyek, amelyek a régi Magyarországon csaknem minden város határában előfordultak, igazi pihenői voltak azoknak, akik a nagyvárosok zajgása elől menekültek. Mily boldog, egészséges emberek lehetnek azok az emberek, akik a nagyvárosok zörgetegét nyaranta a még lármásabb tengeri fürdőkkel, divatosan megszállott üdülőhelyekkel tudják felcserélni, és nem lövik főbe magukat a megérkezésük estéjén!… A Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdőhelye volt. Olyan összetört és szomorú voltam ez idő tájt, hogy csaknem visszaborzadtam még erről a helyről is, amikor egy pipacskalapos asszonyt pillantottam meg a vasúti állomáson. Szerencsére, a pipacsos elutazott a vonattal, s így megnyugodva foglaltam el szobámat, amelyben bizonyosan régi idő óta nem lakott senki, mert a vaksi tükör akasztott ember arcmását mutatta. Az ablakomból az erdőre lehetett látni – mennyi mindent mondtak a fák kétlépésnyi távolságból az éj csendességében! Út ment az erdőn keresztül, amerre a fürdővendégek szoktak sétálni, ugyanezért azt képzeltem magamban, hogy ez az út téli időben valóban gyönyörű, midőn legfeljebb piros képű vadászok szánkója nyargal erre, vagy falusiak széles talpú szánjai tűnnek el a ködben, zúzmarában. Valaki énekelt egyszer az erdei úton, valami nő, s ezért se mentem többé erre. Inkább a tó partján üldögéltem és hosszan bámultam a balerina-ruházatú szitakötők után, melyek elszállottak a messzi szikes pusztaság felé.

 Mindenki földszinten lakott, és reggelenként a nyitott ajtókból, ablakokból elmondogatták egymásnak a fürdővendégek, hogy mit álmodtak az éjszaka, miként viseli magát beteg lábuk, kelésük, májuk, szívük: a Sóstó vize minden betegséget gyógyított. A fürdővíz megráncolta a bőrt az ujjak hegyén, és a betegek ezt a gyógyulás jelének vélték.

A kalapskatulyákban, az ódon bőröndökben, a kopott utazókosarakban itt nem mutatkoztak a nagyvilág tarka rongyai, a divatszalonok remekei, a parfőmök változatai. Éberlaszting-cipős tiszteletesnék, környékbeli kisbirtokosnék, hegyes orrú falusi tanítónék, kendős asszonyságok, vérszegény leánykák forgatták a kölcsönkönyvtár megkopott Jókai-regényeit. Mindenki a vasárnapot várta, amikor Nyíregyházáról megérkezik Benci bandája és vele látogatóba jött férjek és apák, valamint a pikémellényes városi gavallérok, Juhász Etele babos nyakkendőjével, szőke oldalszakállával, Leveleki Molnár Guszti vadkacsa-tollas kalapjával, Kálnay László úr hetyke kedvével és táblabírós bölcsességével, Csapkay Gyula vaskereskedő, aki addig fel sem állott az asztal mellől, amíg az teli-teli nem lett üres boros- és szolyvai-vizes üvegekkel, akkor egy másik asztalt és új cimborákat rendelt… És mind eljöttek ők a régi hírességek, ifjúkorom hősei, akiknek a mulatozásban való fáradhatatlanságát, mulatozások kívüli bölcsességét, erélyességét egykor csodáltam.

Hajnalban még a nagybőgőt ölelgették, kertek alatt jártak, olyan régi nótákat daloltak, mintha a nagyapjukkal koccintanának – nappalra pedig ki rendőrkapitány, ki kereskedő lett, és okosan végezte a dolgát. A régi Magyarország bölcsei voltak ők, akik a korhelylevesre mindig vizet ittak.

A sóstói falusi asszonyságok és kisasszonyok a cigányok zenéje mellett sokáig ébren voltak, álmodozva ingatták a fejüket, cserélgették lábukat, és a nagyvilágra gondoltak, amely a keringők hajlékonyságából, a muzsikák ropogásából, Benci fehér kendőre illesztett hegedűjéből áramlott feléjük…

Amíg a töméntelen nyíri vinkó megtette a magáét, a gyengébb gyomrú férfiak csillagvizsgálatra tüntek el a tó irányába, Bakai klarinétos előbátorkodott a banda félhomályából, és Kálnay úr füléhez illesztette hangszerét, teli pofával fújta a recsegő dalokat, egyik-másik úriember kigombolta mellényét és öklendező szemmel nézett körül: kit hívjon ki párbajra, amelyet holnap reggel kell megvívni nehéz kardokkal a huszárlaktanyában – de papiroson való elintézés nem fogadtatik el… A legbölcsebbek még az enni- és innivalókon is vitatkoztak, borok és sörök minéműségén, a kisüstön főttek elkészítésén, a jeles hazai konyhaművészeteken, de már itt is paprikás lett a hangulat, amint Csapkay Gyula kijelentette, hogy káposztalevesre igenis lehet bort inni, mégpedig vereset…

A zenekart élvező öregasszonyságok tudták tapasztalatból, hogy a mulatság most kezd vadulni, ezért sietve hajtották csirkéiket a vendégszobák felé. S a nagybőgő hajnalig brúgott álmaikban. Hétfőn reggel olyan volt az egész, mint egy álom…

Krúdy Gyula

(N. N., 1917.)

A képek (részben) az azóta már megszűnt profila.hu oldalról származnak.

Bvill 812 - az utolsó mohikán

A nyíregyházi villamosüzem egykori zászlóshajója napjainkban a város dísze, az üzem felszámolásának legismertebb túlélője. Közismert, hiszen a városközpontban, a Hősök terén áll, a 20. századot átvészelő három villamos motorkocsi közül egyedüliként felújítva.

Az NyvKv 6. Ugyanakkor épült és ugyanúgy nézett ki mint az NyvKv 7.

A Bvill 812 pályaszámú gép egyedi darab, és minden tekintetben kitűnik a megyeszékhely villamosai közül: nem volt nála hosszabb, szélesebb jármű, ez volt az egyetlen háromtengelyes a kéttengelyesek között - ugyanis pályafutását nem is villamosként kezdte.

A Bvill 812 üzem közben.

Építése 1911-ben kezdődött a Ganz budapesti gyárában, 1912-től NyvKv 7 néven vontatta a kisvasút személyvonatait. Eredetileg benzin-villamos motorkocsi volt, vagyis benzinmotorja villamos erőátvitellel - dinamón és villanymotorokon keresztül - hajtotta a tengelyeket. Gyárilag felszerelték áramszedővel, ezért a Nyíregyháza-Sóstó szakaszon tisztán villamos üzemben is közlekedhetett. A kocsi egyik végében kapott helyet a négyhengeres, hatvan lóerős benzinmotor, itt a terhelés kiegyenlítésére két tengelyt alkalmaztak.

A Bvill 812 üzem közben.

Utastere hét első- és huszonhárom harmadosztályú helyre oszlott, legnagyobb engedélyezett sebessége 35 km/óra volt. A kocsi később dízelmotort kapott, az ötvenes években kétszer is átnevezték (BCmotde 907, azután BCymot 812 lett), végül a kisvasút műhelyében az eredeti elektromos berendezések megtartásával villamossá építették át; ekkor a Cvill 812 nevet kapta. A MÁV-nál 1956-ban megszűnt a harmadik kocsiosztály, ezért újabb, immár végleges pályaszám következett: Bvill 812. A másodosztályúvá minősítés természetesen csak papírmunkával járt, megmaradtak a hosszanti fapadok, a nyitott peronok és a fűtetlen utastér.

1989, SZÁÉV-telep.

A kisvasút belvárosi szakaszának 1969-es felszámolásával megszűnt a villamos, a járműveket selejtezték. A Bvill 812-t már ekkor is megőrzésre szánták; egy személykocsival együtt az épülő Múzeumfalu területén állították le, hogy felújításuk után a skanzen kiállítási darabjai legyenek. Az elképzelés nem valósult meg, a motorkocsi a SZÁÉV telephelyére került, végül 2001-ben hazatért, vagyis a kisvasút kocsiműhelyébe szállították - 1969-ig ez volt a villamosszín. A harminc szabadban töltött év és a daruzások alaposan megviselték a favázas szerkezetet, ezért a kisvasút szakemberei nem is felújították, inkább újjáépítették.

A felújított kocsit kitolják az egykori villamosszínből.

A Bvill 812 2003 júniusa óta díszíti Nyíregyháza belvárosát, és bár jól viselte az elmúlt tíz évet, két új fényszóró és egy áramszedőkötél már jól jönne neki.

A felújított kocsi teherautóra emelése.

A végső helyére érkező Bvill 812.

Hoványi Péter, Molnár Mihály